Nagyböjt péntekjein sokszor végigjárjuk a keresztutat – Krisztus szenvedésének útját. Talán nekünk, keresztényeknek ebben nincs is semmi különleges, hisz lehet, egész kiskorunktól fogva hozzá szoktunk ehhez. De vajon mit gondolhatnak erről a mi ájtatosságunkról (a keresztútról) a pogányok, az ateisták – azok, akik nem hisznek Istenben? Manapság, mikor mindenki igyekszik magát távol tartani mindentől, ami rossz, ami kellemetlen, ami megszégyenítő, ami nehéz, ami nem divatos. Mi pedig (ha csak jelképesen is, de) vállunkra vesszük kétezer év után újra és újra a keresztet, s nyilvánosan végigjárjuk a borzalom, a szégyen, és a kínszenvedés útját. Rendkívüli módon érvényesek és időszerűek ma is Szent Pál apostol szavai: „E kereszt a zsidóknak botrány, a pogányoknak ostobaság… a meghívottaknak azonban Isten ereje és Isten bölcsessége.”
Isten terveit sokan és sokszor szerették volna már megérteni, de legtöbbször nem maradt más, mint megalázkodni, és térdünket meghajtani a hatalmas Isten bölcsessége előtt. Gondoljunk csak arra, hogyan „gondolta ki” Isten a mi megváltásunkat? A legműveltebb és legokosabb bölcsek sem tudták volna így kitervelni azt, hogyan engesztelhetné ki az Isten saját magát az emberek nevében. De az Isten végtelen bölcsessége itt is nyilvánvalóvá vált. Az Isten keresztre feszíttette magát az emberekkel, hogy megváltsa az embereket. Ez a legélesebben ellenkezik mindazzal, amit az emberi bölcsesség Istenről képes elgondolni.
Isten a kereszten. Isten a Mindenható, halhatatlan, örök, s a kereszt mely a tehetetlenség, a gyengeség és a halál jelképe. Ez a kettő együtt nem más, mint filozófiai abszurdum, képtelenség. Emberi ésszel felfogni nem lehet. Egyedül hittel. Mi pedig hiszünk ebben, hisz buzgó szívvel ünnepeljük ma is Üdvözítőnk kínjait.
De nem csak emlékezni akarunk Jézusra, hanem mint azt már sokszor elhatároztuk: hasonlítani is akarunk rá mindenben. Érdemes ezért röviden elgondolkodni azon, hogyan és mikor hasonlíthatunk rá, egyesülhetünk vele a legjobban.
Jézus Krisztus földi élete során rengeteg embert meggyógyított, halottakat támasztott föl. Napokon keresztül tanított ezer és ezer egyszerű embert, a zsinagógákban a legműveltebbeket. Apostolokat, tanítványokat gyűjtött maga köré, felruházta őket hatalommal. Bejárta az egész országot, kiűzte az ördögöket, megbocsátotta a bűnöket… Három éven keresztül utánozhatatlanul tevékenyen munkálkodott Isten országának építésén. De egyetlenegy az előbb említett tevékenységével sem adta meg az üdvösséget. Hanem akkor és azzal váltott meg minket, amikor kínok közepette a keresztre feszítették, majd meghalt és feltámadt. Mikor keresztre feszítették. Mikor keze és lába, egész teste mozdulatlanul függött a kereszten – tehetetlenül, látszólag semmit sem téve tette a legtöbbet és a legfontosabbat. Jézus Krisztus elsősorban nem tevékeny életével, hanem tehetetlen szenvedésével váltotta meg az egész világot.
Felismerjük, észrevesszük? A szenvedés az, amivel a legközelebb kerülhetünk Krisztushoz. Amin keresztül a legjobban egyesülhetünk vele. Valljuk be, hogy mikor betegek, tehetetlenek vagyunk, sokszor azt gondoljuk, már fölöslegesek vagyunk, mert nem tudunk semmit tenni. Ilyenkor azonban jusson eszünkbe: ennek a látszólag tehetetlen kínlódásnak Jézusnál olyan hatalma volt, hogy megváltotta az egész emberiséget.
A mi szenvedésünknek is óriási értéke van, ha felajánljuk azért, akinek a legnagyobb szüksége van rá: talán bűnben élő családtagomért, gyermekemért, beteg barátomért, vagy saját magam bűneiért. Erre tanít a kereszt bölcsessége, Krisztus kereszthalála, e nagyböjti szent idő is.
Újra csak Szent Pál apostollal valljuk: „Mi pedig dicsekedjünk Urunk, Jézus Krisztus keresztjében; benne van a mi üdvünk, életünk és feltámadásunk.”
