2012. február 4., szombat

Miserend és hirdetések - Évközi idő ötödik vasárnapja

Évközi idő ötödik vasárnapja

Katonasor az ember élete a földön, és napjai olyanok, mint a napszámos napjai: kívánkozik árnyék után, mint a szolga, és várja munkája végét, mint a napszámos.” Nem éppen buzdító, bíztató szavakat hallottunk a mai olvasmányban. Az ószövetségi Jób ártatlanul szenved, s fájdalmában választ keres a szenvedés értelmére. Miért? Miért kell neki szenvednie, ha ő egy igaz, istenszerető ember, aki senkinek sem ártott, csak jót tett mindig és mindenkinek. Talán ismerős kérdés ez mindannyiunk számára… Mindannyian ismerjük valamennyire a szenvedést. De Jób bölcsen kiderítette a földi élet egyik alaptényét: akár akarjuk, akár nem, sokszor szenvednünk kell. Arra nem jött rá, hogy miért…csak…tudta, hogy ez így van. Ezt mi is tudjuk. De ha már ez így van, hogy „muszáj” szenvednünk, akkor miért ne szenvednénk „jól”? Mert lehet jól szenvedni!
Mi már nem az Ószövetséget éljük, hanem Krisztusnak köszönhetően mi vagyunk az újszövetségi választott nép – Isten népe, Isten választott népe. Nézzünk a keresztre: Itt mutatja meg Isten a kereszt értelmét. Keresztjével váltott meg minket. „Üdvözíts bennünket, világ megváltója! Ki kereszted és feltámadásod által megmentettél minket.” – énekeljük gyakran a szentmisében. Jézus megmutatta: a másokért viselt szenvedésnek milyen értéke van. Jób tűrte a szenvedést, de nem tudta, miért. Mi azonban már felvilágosultak vagyunk – tudjuk, miért, kiért. Talán unokáink Istenre találásáért, szüleink gyógyulásáért,
Sose feledjük, mivel váltott meg minket az Isten: Jézus Krisztus három éven keresztül járta az országot, tanított, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel… de mégsem ezzel váltott meg. Hanem azzal, hogy értünk szenvedett, meghalt és föltámadt. Szenvedésével érdemelte ki számunkra az örök életet. Kell ettől nagyobb buzdítás annak, aki szenved? Aligha.
Katonasor az ember élete a földön”, de a szenvedést felajánlva örök hazát építhetünk éppen ezzel a katona sorssal. Váljunk ebben is – a szenvedésben – egyre hasonlóbbakká példaképünkhöz, Urunkhoz, Istenünkhöz.