Zenés szentségimádás templomunkban - egy újabb felvétel

Ahogy arról már korábban beszámoltunk, 

az egyházi évet egyházközségünkben

zenés szentségimádással kezdtük. 

Erről közlök most egy újabb videofelvételt:

elnézést az elégtelen felvétel-minőségért.

A szentmise - 11. rész

Az Úr imádsága, a Miatyánk után /melyről tegnap elmélkedtünk/  következik a béke szertartása, mely ezekkel a szavakkal kezdődik: Urunk, Jézus Krisztus, te azt mondottad apostolaidnak: békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Békesség, béke…ez a szó héberül így hangzik: salom. Ezt az egy szót egyszerű köszönésképpen is használják a zsidók: salom, tehát béke veled. Ezután a felszólítás után, megőrizve a több évszázados hagyományt, a hívek valamilyen jellel fejezik ki a békességre, a kölcsönös megbocsátásra való készségüket. A mi környékünkön, amint tudjuk, látjuk, a kézfogás terjed el. De vannak olyan helyek, ahol ún. szent csókkal, öleléssel köszöntötték egymást, s ezt a hagyományt még napjainkban is híven őrzik.

A békejel után következik egy nagyon fontos esemény, melynek talán nem is tulajdonítottunk eddig fontosságot. Sőt, talán még észre sem vettük, mert mindez az Isten Báránya énekünk alatt, egy rövidke pillanat alatt játszódik le. A kenyértörésről van szó. Szent Pál szavaira támaszkodik ez az esemény: „A kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk”. Ilyenkor a pap Krisztus példáját utánozva megtöri a kenyeret. Erről nevezték el régen az egész szentmisét, s arra emlékeztet, hogy mindnyájan egyetlen Kenyérből részesülünk, az Egyházban Krisztus testéhez tartozunk.

Ezután a pap a szentostya egy darabját a kehelybe bocsátva egyesíti az eukarisztikus bort és a kenyeret. Ez az ősegyházi szokás a szentmisék áldozati egységét jelképezi. A kereszténység első századaiban ugyanis ilyenkor a kehelyben lévő borba bocsátották az előző szentmise ostyájának egy darabját is. Persze az egyháztörténelem folyamán különböző értelmezéseket kapott ez a cselekmény, csak példaként megemlíthetjük Szíriát, ahol a test és a vér egyesülésében a feltámadást látták jelképezni. Mert amint a test és a vér egymástól való elszakadása a halált jelképezi, úgy a test és a vér egyesülése a feltámadást.

Majd a pap felmutatja Krisztus testét, Keresztelő Szent János szavaival: Íme az Isten báránya. Mi mindannyian pedig válaszolunk a kafarnaumi századossal: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Így teljesen eljutunk abba a korba, mikor maga Jézus él itt a földön. Hisz pontosan azokat a szavak hagyják el ajkunkat, melyek közvetlenül Jézushoz szóltak. Így az érzéseink is közelebb visznek minket a Krisztussal való találkozáshoz.

Ekkor következik a szentáldozás, mialatt az áldozási éneket, ún. communio-t (ejtsd: kommúnió) éneklünk. Erről az énekről, s általában a szentmise énekeiről majd egy külön elmélkedéssorozatban fogunk foglalkozni. Az áldozás utáni csendben a feladatunk az, hogy megköszönjük Istennek a legnagyobb ajándékát, egyetlen Fiát, aki értünk adta önmagát. Az áldozás utáni könyörgéssel és magával az áldással véget ér a szentmise, melyet maga a pap jelent be ünnepélyesen.

Krisztusban szeretett testvéreim! Valóban csak nagyon keveset elmélkedtük át az elmúlt napokban azokból a végtelen és mérhetetlen jelképekből és eseményekből, melyek a legszentebb áldozatot körülfonják és alkotják. De ahogy mondani szokás: a kis hal is hal. Így próbáljuk legalább ezt a kicsit, amit már talán tudatosítunk, minél mélyebben és őszintébben átélni. Fedezzük fel, és tegyük személyes élményünké a szentmisét, az Istennel való leggyönyörűbb találkozást.