„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!” /Iz 40,1/
Két és fél évezreddel ezelőtt, Krisztus előtt 539-ben egy perzsa király, Círusz megdöntötte a babiloni birodalmat. Azt a birodalmat, ahol a zsidók majdnem 50 évig voltak fogságban, rabszolgamunkát végezve. Bizonyára már mindannyian hallottunk erről, az ún. babiloni fogságról. 48 évi rabszolgasors után haza mehettek a zsidók Egyiptomból. S ezt a szabadulást hirdette meg Izaiás próféta, ekkor jött az örömhír: Véget ért a fogság! Ezt a próféciát, jövendölést hallhattuk a mai első olvasmányban. Isten bebizonyította, hogy nem hagyja el népét, hogy Izrael hűtlensége ellenére ő mindig hű marad. Egyedül az Isten tudja megvigasztalni népét.
Mi tudjuk, hogy azért olvassuk ma is Isten szavát, mert az mindig aktuális! Mindig időszerű. Isten szól állandóan, Isten szól ma is. Nekünk is ugyanezt mondja: „Vigasztalódj, véget ért szolgaságod ideje!” Véget ért a bűn rabsága! Itt van előttünk az út: hogy mi is, mint az izraeliták, megmenekülhetünk! Most jött a szabadulás! Megnyílt az út a szabadság felé. De vajon felkelünk-e!? El indulunk-e ezen az úton? Vagy maradunk „Egyiptomban”, a fogságban, a bűnben. Itt van az út: Csak egyenessé kell tenni. Erre buzdít Izaiás próféta, hogy Készítsünk utat az Úrnak, egyengessük ösvényeit. Ezt idézi Keresztelő Szent János is. De mit is jelent ez? Mit jelent utat egyengetni? Egyenessé tenni azt? A lelki írók ezt így, átvitt értelemben magyarázzák:
1. Ki kell tölteni a bűnbe süllyedés völgyeit
2. Le kell hordani a gőg halmait
3. Egyenessé kell tenni a bűn kerülő útjait
Ezért van most itt az ádventi időszak, hogy mindannyian szálljunk kicsit magunkba: Vajon úton vagyunk-e már. Nézzük meg, nem vagyunk valamely bűnnek a szolgái. Nézzük meg, nincs-e valamilyen szokásunk, amelynek rabjai lennénk. Mert nem javíthatunk magunkon, ha nem látjuk hibáinkat! Az első lépés tehát az, hogy magunkba nézünk, s megkeressük, hol és kit nem szerettünk eléggé. Hiszen ez minden bűn forrása. Minden egyes bűnnel a szeretet parancsa ellen vétünk. Vagy Istent, vagy embertársainkat nem szeretjük eléggé. Gyönyörűen fogalmazta meg Szent Ágoston több, mint 1500 évvel ezelőtt: Egyszer és mindenkorra előtted állhat a röviden megfogalmazott parancsolat: szeress, és tégy, amit akarsz! Ha hallgatsz, hallgass szeretettel; ha megintesz, ints szeretettel; ha megbocsátasz, bocsáss meg szeretettel! Ha él benned a szeretet gyökere, akkor ebből a gyökérbol nem származhat más, mint jó (János párthusokhoz írt levelérol szóló értekezések 7,8). Szeress, és tégy, amit akarsz!
Ez az időszak, ez a hónap, ez a hét, ez a nap, ez a perc, ez a pillanat a legalkalmasabb arra, hogy megújítsuk Istennel való kapcsolatunkat. Hogy megújuljunk lélekben. Isten tárt karokkal vár! Halljuk meg szavát!
Véget ért szolgaságod ideje! Kelj fel a bűnből, ember! Bocsánatot nyert gonoszságod! Itt az út, ne félj elindulni rajta! Én veled leszek, előtted járok ezen az úton. Jó pásztorként vezetlek.
Ne hagyjuk, hogy ez a szent időszak minden eredmény nélkül elmúljon. Ne hagyjuk! A szentmise elején azt kértük a könyörgésben, hogy e világi elfoglaltságaink ne akadályozzanak találkozásunkban Jézus Krisztussal. Ne hagyjuk, hogy bármi Jézus és közénk álljon. Figyeljünk most csak Istenre. Most különlegesen árad a kegyelem. Isten szól hozzánk Izaiás által: „most nyilvánul meg az Úr dicsősége!” Most van az idő a megtérésre, a bűnbánatra.
Az ádvent a várakozás időszaka. Várjuk Urunk eljövetelét. De nem csak mi várunk! Isten ugyanúgy: vár bennünket. Csak induljunk el feléje.
