Amint már tegnapelőtt hajnalban elhangzott, az olvasmány, az olvasmányok alkotják az igeliturgia azon részét, melyben az Isten szólítja meg az embert. Az utolsó egyetemes zsinat, melyet már biztos mindannyian legalább a nevéről ismerünk, a II. vatikáni zsinat igyekezett a szentírási szövegeket úgy elosztani, hogy a hívek minél részletesebben megismerjék ezt a ránk hagyományozott csodálatos örökséget, az élő Isten élő szavát. Így az olvasmányok úgy vannak elosztva, hogy három év leforgása alatt a szentmiséken elhangzik majdnem az összes evangéliumi rész, az apostoli levelek 90%-a, az Ószövetségnek pedig csaknem a 40 %-a.
Fontos még megemlíteni a szent csend szerepét a liturgia ezen részében is. Egyik jelenkori írónk gyönyörűen megfogalmazta, hogy a jelen mindig a múltból él. A szent csend is tehát abból él, ami előtte megtörtént. Valóban rövid, szinte csak nyúlfarknyi csendet kell tartanunk közvetlenül az olvasmány után, még mielőtt hozzátennénk: ez az Isten igéje. De a jóval fontosabb, csend, de nem tétlen csend kell, hogy kövesse magát az olvasmányt. Egy rövid csend, mialatt az Isten szava átjárja bensőnket, mialatt hagyjuk, hogy a csendben dolgozzon bennünk szava által maga az Isten. S csak ezután a csend után következik az olvasmányközi ének. Nem kötelező ezt így végezni, de ha belegondolunk, biztos, hogy nem válik kárunkra. Ilyenkor a szent csend is az elhangzott szavakból él.
Miután Isten szólt hozzánk, illő, hogy mi is mindannyian válaszoljunk neki. S nem tesszük, nem tehetjük ezt méltóbb módon, mint énekkel, szent énekkel, melynek szavai szintén tőle, az Istentől származnak. Gyönyörű jelképe ez annak, hogy mindent, amink van, Istentől kaptunk. Így Istentől kaptunk azt is, hogy van szánk, és beszélhetünk. Sőt, Istentől kaptuk magukat a szavakat is. Ezért válaszolunk Isten szavára Isten szavával. Hisz az olvasmányközi énekek szövegei is a Szentírásból, a Zsoltárok könyvéből származnak. Szépségesen fogalmazza meg ezt az első misekánon szövege: „Tieidből ajánljuk fel neked”.
S mivel a zsoltár az egész hívő közösség válasza Istennek, aki a zsoltárt énekli, az nem egy egyszerű előénekes, szólista, hanem az, aki az egész közösséget képviseli. S a zsoltár válasza, melyet általában mindannyian éneklünk, hordozza a zsoltár fő mondanivalóját, az egész zsoltár kulcsát és alapgondolatát.
A hétköznapi liturgiában ezután következik az Alleluja, az allelujás verssel. Ez a szó, Alleluja, két héber szónak az összetételéből alakult ki. Az első a „halal”, míg a második a „Jahwe” szó. Az első, a halal azt jelenti „dicsérni”, a második pedig Isten neve: „Jahwe”. Így alakult ki a „Hallelujahwe” kifejezés, rövidítve Hallelujah, ami annyit jelent: „Dicsérjétek az Urat”!
Az evangélium az igeliturgia legfontosabb része. Erről tanúskodnak a középkori ún. evangéliumoskönyvek, latinul Evangelistariumok, melyek gyönyörűen voltak díszítve arannyal, ezüsttel és elefántcsonttal. Az ünnepélyesebb szentmiséken a pap vagy a diakónus ezt a szent könyvet viszi a körmenetben tömjén és gyertyák kíséretében. A gyertyák Jézus szavaira utalnak: „Én vagyok a világ világossága”, míg a füst, a tömjén a zsoltáros szavaira: „Mint a tömjénfüst, szálljon eléd, Uram, imádságom”. Az evangélium alatt mindannyiunknak állnunk kell, és az evangéliumoskönyv felé kell fordulnunk. Ezzel is megadva ennek a legszentebb szövegnek a tiszteletet. Mialatt a pap bejelenti: „evangélium Szent János könyvéből” - 3 keresztet rajzolunk magunkra. Kereszt a homlokra, szájra és a mellre azt jelenti, hogy gondolataimmal, számmal és cselekedeteimmel szeretném hirdetni és élni azt, amit hallani fogok, hogy teljesen Istennek szentelem magam. Az evangélium felolvasása az igeliturgia csúcsa. Észrevehetjük ezt abból is, hogy a többi szentírási rész olvasásával szemben sajátos tisztelettel tünteti ki az evangéliumot a liturgia: aki olvassa, előtte egy imát mond el; ti, a hívek felkiáltásotokkal ismeritek el és valljátok meg, hogy Krisztus van jelen és ő szól, valamint mindannyian állva hallgatjuk. Bizonyára már észrevettétek, hogy mikor a pap megy az ambóhoz az evangéliumot olvasni, közben megáll és pár másodpercig meghajolva áll az oltár előtt. Ilyenkor ugyanis – mindig az evangélium olvasása előtt – a pap egy különleges imádságot mond el – halkan, csupán hogy az Isten hallja. Valószínű, ti ezt még sosem hallottátok. Ez az imádság így szól: „Tisztítsd meg szívemet és ajkamat, mindenható Isten, hogy méltóképpen hirdethessem szent Evangéliumodat.” Óriási megtiszteltetés, de legalább annyira nagy felelősség a papnak az evangélium szavait hirdetni a népnek. Méltónak lenni arra, hogy Isten igéjét a szánkra vegyük, talán sosem leszünk. Ezért kérjük Istent, ő tisztítsa meg ajkunkat, de mindenek előtt szívünket.
Majd az igeliturgia végén hangzanak el a hívek könyörgései, melyek kifejezik a közösség egységét, s így a hívek közössége teljesíti azon feladatát, hogy imádkozzon a legszükségesebb szándékokra. Így vállalva felelősséget az emberek jólétéért.
Ezzel be is fejeztük a szentmise két fő része közül az elsőt, az igeliturgiát. A második résszel kicsit bővebben a következő héten foglalkozunk majd, s elmélkedjük át közösen.
