2011. június 4., szombat

Húsvét hetedik vasárnapja

Sokszor panaszkodnak az emberek – s talán mi is, hogy nem tudnak imádkozni, nem tudnak jól imádkozni. Igaz, tudunk fejből sok imádságot, el is mondjuk ezeket, de úgy gondolom, mindenki érzi: jobban is lehetne még imádkozni.
Az imádság tudjuk, hogy „beszélgetés az Istennel”.
Mikor egy kisgyermek megszületik, nem tud azonnal beszélni. Nem tudja szavakkal kifejezni sem érzéseit, sem igényeit. Egyszerűen meg kell tanulnia beszélni ahhoz, hogy beilleszkedhessen a társadalomba. E nélkül nem megy. S ha egy más kultúrába, országba kerülünk – ott is nélkülözhetetlen a helyi nyelv ismerése, ami szintén nem egyértelmű adottság, hanem azt is meg kell tanulnunk.
S nincs más ez az Istennel való beszélgetéssel sem. Azt a beszédet is meg kell tanulnunk, mert más az, mint a mi köznyelvünk. Hisz máshogy kell az Istennel, mint az emberekkel.
De vajon ki tudná, ki ismerné jobban az „isteni nyelvet”, mint maga az Isten, Jézus Krisztus. Tőle kell ezért tanulnunk, tőle kell megtanulnunk imádkozni. A mai evangélium pedig kitűnő lehetőséget ad erre, mert hallhattuk azt, hogyan imádkozott Jézus. Hisz így kezdődött: „Jézus az égre emelte tekintetét és így imádkozott.”
Ha valóban meg akarunk tanulni imádkozni, jól imádkozni, olvassuk el otthon újra és újra János evangéliumának 17. fejezetét, s tanuljunk mesterünktől. Vajon tudunk-e ennél a szentmise látogatásnál többet is tenni ezen a vasárnapon, tudunk-e foglalkozni kicsit többet Istennel? Tudunk-e tenni valami újat a tokéletességért, ami többe kerül. Több időbe, fáradságba, esetleg alázatba.
Még ha nem is szoktuk, legalább ezen a mai vasárnapon vegyük le a már talán poros Szentírást a polcról, s elmélkedjünk Jézus imádságán, az ő szavain. Olvassuk újra A János evangélium 17. fejezetét. Tanuljunk, tanuljunk meg jól imádkozni. Isten kérjük, tanítson meg az isteni nyelvre.