Húsvétvasárnap

Szlovákia püspökeinek pásztorlevele

húsvét és a népszámlálás alkalmából

Drága testvéreink!

Húsvét ünnepét üljük – a legnagyobb keresztény ünnepet, amikor megemlékezünk Krisztus Urunk feltámadásáról.

Hitünk tanítása, amely szerint Jézus Krisztus harmadnapra feltámadott halottaiból, az egész kereszténység alapja (vö. 1 Kor 15,14). Szilárdan hisszük, hogy az a Jézus, aki valóban élt kétezer évvel ezelőtt Palesztinában és új dolgokat tanított az Isten országáról, az a Jézus, akit a Getszemáni kertben elfogtak, majd megostoroztak és halálra ítéltek, az a Jézus, akit keresztre feszítettek, akinek oldalát átszúrták, és akit eltemettek – megdicsőült testben feltámadott halottaiból. Így valósult meg a világ megváltása; így lett legyőzve a halál és a bűn.

Jézus Urunk feltámadása lerakta Isten végső győzelmének és békéjének alapjait. Feltámadásával megmutatkozott a keresztény hit igaza, és megszületett a feltámadás reménye. Jézus feltámadása okot ad Isten dicsőítésére és a hívek örömére.

Ez a feltámadás természetesen nem Jézus visszatérését jelenti az idővel és térrel korlátozott előző életbe. Jézus feltámadása neki magának és követőinek is új életet jelent. Úgy, ahogyan az Úr feltámadott a sírból, Isten kegyelme által feltámadnak bűneikből a megtérő bűnösök, és az idők végeztével megdicsőült testükkel belépnek Isten dicsőségébe.

Hitünknek ez a nagy titka tehát gyakorlati jelentőséggel bír mindnyájunk számára ebben a modern, technikára és fogyasztásra irányuló korunkban. A húsvét egyáltalán nem csak megemlékezés, vagy népi hagyományokkal teletűzdelt patinás régiség.

Krisztus feltámadása nem csupán egy időben izolált régi történelmi esemény. Jézus feltámadása és annak következményei ma is aktuálisak. Vajon korunk emberének – tekintet nélkül a szociális, kulturális vagy vallási különbségekre – nincs szüksége a hit ajándékára? Vajon nem keresi-e minden gondolkodó ember a valódi igazságot önmagáról és a világról? Vajon nem reménykedik-e minden értelmes ember a boldog életben és az igazságban, amely egyszer szükségszerűen győzedelmeskedni fog?

Éppen Krisztus feltámadása a keresztény hit alapja.

Hinni annyit jelent, mint igaznak elfogadni valamit egy tekintélyes személytől. Amennyiben természetes – emberi vagy világi – tekintélyről van szó, akkor természetes hitről vagy bizalomról beszélünk. Ha viszont Isten természetfeletti tekintélyéből indulunk ki, akkor vallási hitről kell beszélni. A kereszténység, mint kinyilatkoztatott vallás, az Isten igéjére, magára Istenre épül, aki szeretetből nyilatkoztatta ki magát (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 68).

Ezért vallási hitünk engedelmes odafigyelés az önmagát kinyilatkoztató Istenre, és igazságainak egy egész életen át való elfogadása. Hitünk kettős irányulást hordoz: a személy és az igazság síkján (vö. KEK 177). Először „valakinek”, vagyis Istennek hiszünk, aki kinyilatkoztatta magát; benne a legfőbb tekintélyt ismerjük el. Ezt bizalomnak nevezzük, vagy a személyes Istenhez való kötődésnek (vö. KEK 150). A kölcsönös szeretet elősegíti a bizalmat, amely összeköti azt, aki hisz, azzal, akinek hisz. Ebben a helyzetben a hitből fakadó szeretet az igazság elfogadásának a kezdete lesz. Az, aki szeret, elfogadja az igazságot és egyetért vele.

Azután „valamiben” hiszünk, tehát elfogadjuk igazságnak mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott. A legfőbb kinyilatkoztatott igazságokat az Apostoli hitvallásban találhatjuk. A hit igazságainak elfogadásában legfontosabb szerepe az értelemnek van. A természetfeletti igazságok azonban nem magától értetődőek és azonnal felfoghatók értelmünk számára. Az Isten iránti bizalom alapján fogadja el őket (vö. KEK 150).

Az igazi vallási hitre nagy szükségünk van. Általa ismerjük fel a saját létünk és a világ létének értelmét. A hit segítségével ismerjük meg Istent, szerető Mennyei Atyánkat, és építjük az iránta való szeretetkapcsolatot. A hitnek köszönhetően ismerjük fel és haladunk az üdvösség útján, amely áldásos a földi életünkben és az örök boldogság felé vezet. A hit a legnagyobb kincsünk!

Annak érdekében, hogy ezt a kincset el ne veszítsük, jól kell ismernünk és állandóan növelnünk kell azt. Hitünknek négy alaptulajdonsága van: katolikus (vö. KEK 1814), szilárd (vö. KEK 157), élő – megélt (vö. Jak 2,26), és állandó, egész életre szóló (vö. Mt 10,32).

Ma, drága testvéreink, arra akarunk rámutatni, hogy a hitünknek élőnek kell lennie. Ez egy összeurópai és hazai eseménnyel függ össze: májusban ugyanis népszámlálás lesz hazánkban. Amint ismeretes, erre a népszámlálásra tíz év után kerül sor. Általa képet alkothatunk Szlovákiáról, gazdasági helyzetéről, polgárairól, nemzetiségeiről, műveltségéről és kultúrájáról, a lakosság egészségi állapotáról, valamint arról, hogy hazánkban mennyi a katolikus, evangélikus, református, pravoszláv és más vallású hívő. Ennek fényében fel kell hívnunk a figyelmet a hit megvallására, habár nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. Komolyan el kell gondolkodnunk Jézus szavain: „az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?" (Lk 18,8). Ez a hitvallás mindazokat érinti, akik meg lettek keresztelve és ezáltal Krisztushoz és az Ő Egyházához tartoznak.

Tudnunk kell, hogy a népszámláláskor Krisztushoz és Egyházához, amelyben meg lettünk keresztelve, személyenként jelentkezünk. Egyáltalán nem kell tartanunk attól, hogy ezzel a hitvallásunkkal valaki visszaél. Az állam számára ez csupán országunk lakosainak valódi állapotát mutatja meg abban a kérdésben, hogy hová sorolják be magukat az állampolgárok vallási vonatkozásban.

Ennek a hitvallásnak azonban az említett állami vonalon kívül személyes vonatkozása is van – rámutat hitünk életképességére és tudatosítására is.

Az elmúlt, ateista korszakban az emberek ezrei kereszteltették meg a gyermekeiket titokban, mert nem akarták, hogy megkereszteletlen pogányok legyenek. Ők ebből a keresztségből kifolyólag Krisztushoz és az Egyházhoz tartoznak, aki papjai és az egész világ hívői által imádkozik értük és megemlékezik róluk minden egyes szentmisében. Az Egyház imáiba foglalja azokat is, akik esetleg eltávolodtak tőle, vagy akiknek kételyeik vannak a hitben. Ugyanígy gondol azokra is, akiknek valamilyen okból felbomlott a házassága és polgári kötelékben élnek, ugyanakkor érzik, hogy ez nincs egészen rendben és emiatt talán nagyon szenvednek. Az Egyház gondol mindezekre, és állandóan gyermekeinek tekinti őket. Imádkozik azért, hogy kitartsanak a hitben, Isten segítségével tovább hordozzák keresztjüket, és sohase tagadják meg keresztségüket. Hiszen Isten szeretete nagyobb, mint a mi szívünk, és őket is magához öleli. Kérjük, hogy a népszámláláskor ők is mindnyájan azt jelöljék be, hogy megkereszteltek, hogy katolikusok, hogy szívükben az Egyházhoz tartoznak.

Drága testvérek! Nem lehet kizárni, hogy a népszámlálást megelőzően bizonyos tömegtájékoztató eszközök fokozni fogják támadásaikat az Egyház ellen a hívők megtévesztésének szándékával. Megemlítik majd a botrányokat, az egyházi hatalommal való állítólagos visszaéléseket, és nevetségessé igyekeznek majd tenni azokat, akik hitük megvallására és bevallására készülnek.

Nekünk azonban tudnunk kell, hogy amikor az Egyház védelmezi a családot és a gyermekek nevelését, amikor azt tanítja, hogy a gyilkosság minden esetben bűntett, hogy a lopás az mindig lopás, amikor védelmére száll az erkölcsöknek – és ezt hazánkban már több mint ezer éve teszi -, akkor nem csak az Isten akaratát teljesíti, hanem a nemzetet és a hazát is védelmezi. Nem szabad semmibe venni a történelmünket, templomainkat és a hívők áldozatkész tevékenységét. Ne hagyjátok magatokat megtéveszteni félrevezető beszédekkel. Hazánknak ma nagyobb szüksége van hitre és az Egyházra, mint eddig bármikor!

Drága testvérek! Szavaink nem ítélik meg és nem is ítélik el azokat, akik nem hisznek. Pásztorlevelünk az élő hit magasztosságáról és fontosságáról szól, amelyet szívből kívánunk mindenkinek. Amikor arra buzdítunk benneteket, hogy vállaljátok keresztségeteket, az apostolok utódainak komoly és szép feladatát teljesítjük, ti. hogy „legyen gondod... a buzdításra és a tanításra” (1 Tim 4,13).

Ahogyan a népszámláláskor mindnyájan férfinak vagy nőnek valljuk magunkat, ahogyan megvalljuk a nemzetiségünket, úgy vallja meg mindenki a vallási hovatartozását is, mint római katolikus, görög katolikus, evangélikus, református, pravoszláv vagy más közösséghez tartozó. Ne tagadjuk le azt, hogy kik vagyunk. Látsszék meg világosan, milyen is valójában a szlovákiai helyzet ezekben a kérdésekben.

Buzdítsanak bennünket az egy hét múlva boldoggá avatandó II. János Pál pápa szavai, amelyek 2003. szeptember 14-én Pozsonyban hangzottak el Vasiľ Hopko püspök és Zdenka nővér boldoggá avatásán: „Hálát adok Istennek azért, hogy ez a nép a nehéz időkben is hű maradt Krisztushoz és Egyházához. Buzdítalak benneteket: sohase szégyelljétek az evangéliumot! (vö. Róm 1,16) Őrizzétek meg szívetekben mint a legértékesebb kincset, amelyből erőt és útmutatást meríthettek a mindennapi élethez.”

Ehhez adjuk rátok szeretettel áldásunkat

püspökeitek

(Kérjük felolvasni húsvétkor, 2011.április 24-én, a szentmisében.)