2011. március 15., kedd

mÁRCIUS 15. - fáklyás felvonulás, egy pár hangulatkép

A nagyításhoz kattints a képre


a többi kép:


prédikáció - mÁRCIUS 15.

Kettős esemény gyűjtött ma minket egybe, Krisztusban szeretett testvéreim! A mai dátumot hallva és erre ébredve mindannyiunk szívét valami érdekes, de minden bizonnyal kellemes, bensőséges melegség és átérzés tölti el. Március 15-ét ünnepeljük, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újkori történetének egyik legmeghatározóbb eseményét, a nemzeti öntudat egyik alappillérét.
De míg szívünk és lelkünk telve van ezekkel az emlékekkel, most, ma délután 15 óra 30 perckor mégsem hazafias ünnepélyre, hanem szentmisére gyűltünk össze. Azért, hogy újra leboruljunk Istenünk előtt, megadjuk neki a kellő tiszteletet és imádatot, valamint újra – első szent királyunk példáját követve – felajánljuk országunkat, nemzetünket az Isten anyjának, Boldogasszony, Anyánknak, régi nagy Pátrónánknak.
De vajon két teljesen különböző szándék és érdek játssza a meghatározó szerepet ezen a mai napon? Teljesen külön áll vallásunk és a nemzetünk? Nem. Mi azért jöttünk ide, hogy ma is tetteinkkel valljuk meg: a magyarság és a kereszténység eggyé kell, hogy összeforrjon. Ma eljöttünk az Isten házába, hogy nemzeti ünnepünk emlékezésit Isten színe előtt állva megszenteltessük.
A legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgokban vannak elrejtve a legmélyebb tanítások – írja korunk egyik jelentős teológusa. Ha valaki egyszer képes lenne leírni, mit jelent egy kézfogás, vagy mit jelent egy búcsút intő kézmozdulat, a legnagyobb tanítója lehetne az egész emberiségnek. Találkozunk ma emberekkel, testvéreinkkel, honfitársainkkal határon innen, és határon, pontosabban kis folyónkon túlról. Talán telefonon beszéltünk egymással egyszer-kétszer, vagy talán többször is az évben. De ma találkozunk. El tudnánk mondani, mit jelent, vagy mi mindent foglal magába egy-egy mai őszinte és szívből jövő, határozott kézfogás? Mi minden van mögötte? A közös barátságunk? Történelmünk? Sorsunk? Ez mind kevés… hiába beszélünk erről telefonon, hiába próbáljuk ezt elmondani, nem fog sikerülni. Csak mikor kezet fogunk talán egy év után, újra, akkor értjük meg, hogy a legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgokban vannak elrejtve a legmélyebb tanítások. Tehát nem a sok beszéd, hanem valami más a lényeg. A személyes kapcsolat.
Mai szentírási szakaszunk is hasonlóan int minket: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok! Azt hiszik ugyanis, hogy akkor nyernek meghallgatást, ha sokat beszélnek. Ti így imádkozzatok: Mi Atyánk!” Mi is talán imádkozunk esténként, napközben…de lehet, sokszor csak telefonon, sokszor csak messziről beszélünk Istenünkhöz. De ha tanulunk a mai imádságból, amit Jézus tárt fel nekünk és Istent Atyánknak szólítjuk, akkor nem csak hogy kezet fogunk vele, mint mi ma egymással, hanem átöleljük őt, őt, magát az Istent. Ahogy a gyermek átöleli szüleit akkor is, ha szomorú, akkor is, ha vidám, akkor is ha hibát követett el. Mi is,ha ezt az imádságot, amit mindannyian ismerünk tiszta szívből, őszintén mondjuk, átölelhetjük az Isten. És nem csak évenként egy-egy nagy ünnepen, mondjuk karácsonykor, húsvétkor, vagy a mai ünnepség alkalmával, mikor az Isten házában vagyunk, hanem minden egyes nap, amikor elmondjuk ezt az imádságot.
Ez a mai, a Miatyánk talán a „leghétköznapibb” imádságunk. De ünnepivé, felemelővé, lelkesítővé válik, ha őszinte, tiszta szívvel imádkozzuk. A mai „ünnepi” kézfogásunk és a mai már nem „hétköznapi”, hanem szintén „ünnepi” Miatyánkunk hozzon közelebb minket egymáshoz, mindannyiunkat pedig közelebb Istenhez.

mÁRCIUS 15.

Nagy szeretettel várunk mindenkit a mai ünnepségsorozatot nyitó szentmisére 15:30-kor 
az ipolyvarbói római katolikus templomba.