2011. február 6., vasárnap

"Ti vagytok a világ világossága" /Mt 5,13-16/

"Egy olyan közösség, amely együtt van, de nem Jézus miatt, nem Jézusért és nem Jézusból élve, nem hordoz világ és történelem feletti üzenetet. Van elég sok klub és szervezet a világon; mi nem azok vagyunk, hanem a Föld sója és a világ világossága – Jézus miatt." – írja jeles kortárs atyánk, Barsi Balázs.
Nehéz beszélni a világosságról, ha épp nem látjuk nagy szükségét. Ha most idehoznám az oltárról az egyik gyertyát, s elkezdenék beszélni arról, mennyire fontos és milyen értékes ez az egy gyertyaláng, bizonyára nem váltana ki bennetek nagy hatást, nem nagyon hinnétek el. De mikor húsvét éjszakáján a teljesen sötét templomba bevonul a pap az égő húsvéti gyertyával, miközben énekli: „Krisztus világossága” – akkor az ideális beszélni a fényről, a világosságról, s talán csak akkor értjük meg igazán, milyen fontos is a fény.
Jézus ma mégis erre figyelmeztet: „Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága”. De vajon hogyan tudunk mi világítani? Biztos, hogy tisztában van azzal, hogy miről is van szó: világítani, azaz megmutatni az embereknek, hogyan lehet ma is élni olyan életet, amilyet maga Jézus Krisztus élt itt a földön.  És hogy ez az életet szebb, boldogabb minden más stílusú életnél, s hogy csak ez vezet el az örök életre, az örök boldogságra.
De ha mindenki és minden jó lenne ebben a világban, akkor nem lenne semmi jelentősége a mi fényünknek. Egyszerűen nem lenne szükség ránk. De mivel Jézus rámutat: „ti vagytok a világ világossága”, egyértelmű: „nem minden jó, mert sok a sötétség”. S pontosan ezért a sok rossz láttán nem szabad elcsüggednünk, nem szabad kedvünket veszteni, ha annyi rossz vesz minket körül – hisz épp ez a jó, épp ott a rossz között kell jónak lennünk – ez a küldetésünk – nekünk, keresztényeknek. S ezt a küldetésünket csak úgy teljesíthetjük, ha minden rosszat jóval viszonzunk, úgy, mint Jézus.
Ahhoz, hogy valamit meg tudjunk tapasztalni, mindennek az ellenkezője kell, hogy elénk táruljon. Ez egy óriási ajándék, mert e nélkül, nem tudhatnánk meg, milyen bármi más. Nem ismerhetjük a meleget a hideg nélkül, a magasságot a mélység nélkül, a gyorsat a lassú nélkül. Nem tudhatjuk mi az a bal a jobb nélkül, az itt az ott nélkül, a most állapotát a később nélkül. Nem ismerhetjük meg az örömet a bánat nélkül, a szeretetet a fájdalom s a harag nélkül, az édeset a keserű nélkül, a nevetést a sírás nélkül, a sikert kudarcok nélkül, a bizalmat a bizalmatlanság nélkül, a hitet a hitetlenség nélkül, és soha nem tapasztalnánk meg, mi az a megbocsátás a megsebzettség nélkül.
  Így tehát, amikor körülvesz a sötétség, ne rázzuk az öklünket, és ne átkozzuk a sötétséget. Inkább legyünk mi a fény a sötétben, viszonozzunk mindenkinek minden rosszat csak jóval, és akkor majd megtudjuk, hogy valójában kik is vagy, és mások is tudni fogják, mi a küldetésünk.
„Mi vagyunk a világ világossága, a hegyen épült város, melyet szerencsére nem lehet elrejteni, lámpa, melyet nem rejtenek a véka alá, hanem amely a lámpatartón világít. Mert a mi rossz jóval viszonzásunk világít az emberek előtt.” De szerencsére, még az sem baj, ha csak egy kicsit világítunk, ha nem adunk nagy fényt, csupán egy kis mécslángot, ha nem tudunk az egész világnak példát mutatni. Kaszap István írja naplójában, s ezekkel a szavakkal fejezzük be elmélkedésünket: „Ha nem lehetek csillag az égen, leszek egy kis mécses a házban, aki legalább ott, otthon világít”.