2011. január 15., szombat

évközi idő második vasárnapja

Első hallásra ezek a mai szentírási részek nem túl biztatóak, nem túl bátorítóak, nem éppen – újszerű szóhasználattal élve – „pozitív hangulatúak” vagy szimpatikusak. Ezek a szavak, hogy „a szolgám vagy”, „teljesítem azt, amit te akarsz”, „a világ bűnei”, „alázatos bárány” nem passzolnak, nem ízlenek, nincsenek a szájízünk szerint.
Pl. a mai harmadik szentírási rész,  Szent János evangéliumának első fejezetéből való. Ő, Szent János apostol nem ír Jézus születéséről, nem ír gyermekkoráról, hanem ezzel a ma hallott résszel kezdi könyvét, megkezdve Jézus nyilvános működésének bemutatását. De itt sem beszél az ő királyságáról, hatalmáról, dicsőségéről, hanem Jézus mint az Isten bárányát mutatja be Keresztelő Szent János által hasonlóan, mint Izajás próféta révén az Isten szolgáját.
Íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit.” Ezeket a szavakat hallottuk már több százszor, és sokan közülünk már több ezerszer. Már megszoktuk, hozzá tartozik a vallási nyelvünkhöz, hogy Jézust azonosítjuk az Istennek feláldozott báránnyal. Ez is elég, mondhatnánk pesszimista, komor szöveg, de már megszoktuk.
Az, aki elveszi a világ bűneit… Valóban olyan gyászos szavak ezek? Biztos, hogy szomorúságot váltanak ki bennünk ezek a szavak? Mikor az Egyház a pap által a szentmisében felmutatja a Szentostyát és mondja: „íme, az Isten báránya”, nem rémisztgetni akar. Nem a kedvünket, vagy a hangulatunkat rontja, hanem, s amit tudatosítanunk kell, végtelenül nagy reményt önt belénk! Hisz azokban a pillanatokban, mikor ezeket a szavakat halljuk, épp arra készülünk, hogy az Isten bárányt vegyük magunkhoz, hogy az jöjjön el hozzánk, szó szerint belénk, aki elveszi, eltörli, megsemmisíti minden bűnünket, minden gonoszságunkat, mindent, ami elszomorít, ami gátolja boldogságunkat.
Ki ne akarna közülünk boldog lenni? Ki ne akarna örülni? A felhőtlen örömöt és a tiszta boldogságot azonban csak úgy élhetjük meg, élhetjük át, ha tiszta a szívünk, ha nem nyom a bűn súlya, vétkeink terhe. Ezért az Isten báránya kell, hogy legyen minden boldogságunk okozója. Benne kell, hogy reméljünk, benne kell, hogy bizakodjunk, és mindenekfelett örvendjünk. Mert ő az, aki most, pár másodperc múlva eljön ide az oltárra, s belénk lép, hogy elvegye a rosszat, s megteremtse bennünk a tiszta öröm öt.
Éljünk ezzel a csodával, éljünk ezzel a felfoghatatlan kegyelemmel ne csak húsvétkor meg karácsonykor, hanem hétről hétre, napról napra. Hogy ne csak a nagy ünnepekkor legyen meg bennünk az Isten öröme, hanem egész évben, az „évközi időben” is minél gyakrabban legyünk boldogok, amikor meghív minket asztalához az Isten báránya. 

„Az Isten szava eleven, átható, minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és a szellem, az íz és a velő gyökeréig.“ /Zsid 4,12-16/

Az Isten szava simogat, az Isten szava megvigasztal, az Isten szava erőt ad, az Isten szava megnyugtat. De az Isten szava ugyanúgy fájdalmasan a szívünkbe hatol, könyörtelenül a bűnt nem tűri meg, gyötör, kínoz, nyaggat, nem hagy békén.
Az Isten szava nevel. A jót jobbá, a rosszat jóvá. Tegyük meg, amire utasít, hogy tiszta lelkiismerettel kiálljunk minden próbát, és átvészeljünk minden gondot, bajt és csapást.