Szentmise - 3. rész

A tegnapi elmélkedésben meggyőződtünk arról, hogy már egészen a szentmise kezdetétől minden egyes liturgikus mozzanat mély hátteret tud maga mögött, s hogy minden egyes gesztusnak, mozdulatnak, szónak nem kis jelentősége van.

Ma elérkeztünk az ún. Uram irgalmazzhoz. Ez a felszólítás még a kereszténység előtti korból származik. Mindannyian ismerjük ennek az eredeti, görög változatát is, ami így hangzik: „Kyrie eleison”. Ezt a felkiáltást használta a római nép, mikor a király végigvonult a városon. Részben ez is egy bűnbánó imádság, mert kifejezi megalázkodásunkat és önvádaskodásunkat, de ez az ének, ima sokkal inkább egy magasztalás és dicséret, semmint a bűnök bánata, vagy mea culpázás. Ezzel elismerjük Krisztust Urunknak és Istenünknek, annak, akinek hatalma van a bűnöket is megbocsátani. Ez a felkiáltás: Uram irgalmazz, tehát az Egyház nagy Krisztus üdvözlése.

A köznapi liturgiában ezután következik a napi fő könyörgés, latin néven collecta, melyet a pap mond el a nép és a saját nevében. De ahhoz, hogy mindannyian bele tudjunk kapcsolódni, tudnunk kell, hogy ennek az imádságnak három része van: felszólítás, csend, és maga az imádság. Az első, a felszólítás, mikor a pap azt mondja: Könyörögjünk! Ez nem valami parancs, hanem a szó szoros értelmében felszólítás, egyesülés, vagy közbenjárás. S ekkor van egy nagyon fontos rész, melyet szent csendnek nevezünk. A felszólítás után, ahogyan azt már megfigyelhettük, mindig pár másodperces csönd van. Ebben kell mindenkinek megfogalmaznia saját kérését, saját kéréseit, egyéni szándékát, amiért imádkozni szeretne ebben a szentmisében. Ez a hely pontosan arra van. Így mi is, mindannyian, kedves testvérek, használjuk ezt az alkalmat. Hisz ha ebbe a könyörgésbe belefoglaljuk saját kéréseinket, akkor az egész nép – a pappal együtt, az egész Egyház imádkozik az én szándékomra. Ez az imádság, amint már hallottuk, latin nevén collecta, a szentmise egyik legfontosabb imádsága, mert magában foglalja az adott nap, az adott ünnep, ünnepkör alapgondolatát, s ráhangolja a híveket az ünneplés lényegére. Ezt az imádságot a pap mindig kitárt karral terjeszti elő. Kitárt karral, mert ez a gesztus – a kitárt kar – a szentmisében mindig csak akkor fordul elő, ha a pap közvetlenül az Istenhez imádkozik.

Ez alatt a három nap alatt nagyon röviden átelmélkedtük és áttanulmányoztuk a szentmise bevezető részét. Mindez arra szolgált, hogy egyre jobban és mélyebben át tudjuk élni ezt a legszentebb áldozatot. Így ne feledjük: Minden egyes szentmisében terjesszük saját könyörgésünket is Isten elé, hogy az egész Egyház imádkozhasson az én saját szándékomra.

Szentmise - 2. rész

Folytatjuk tegnap elkezdett elmélkedésünket a legszentebb áldozatról, a szentmiséről. Az introitus, kezdőének után, mely által a hívek felemelkednek magához az Istenhez, s a találkozás egy bensőséges imádsággá alakul át, következik a keresztvetés. A kereszt, melyről tudjuk, hogy a kereszténység egyik legfőbb szimbóluma, az ember hitét, imádságát és Isten imádását fejezi ki. A fej, amelyet először érintünk az értelemnek a központja, a mellkas a szív központja, a vállak pedig a munkakészséget jelképezik. S mi ezzel a kereszttel, melyen keresztül az üdvösség ment végbe, kezdjük és fejezzük be a szentmisét. Így alkotva egy kört, mely elkülöníti ezt a szent eseményt a világ többi történésétől.

Ezután következik a bűnbánati cselekmény. A kereszténység első századaiban a pápa minden egyes szentmise elején arcra borult, így élve meg a zsoltáros szavait: „Arcomra borulok szent templomod előtt, Istenem”. Ez elsősorban az alázatot jelképezte. Mára ebből egy bűnbánó, s bocsánatot kérő imádság maradt fenn. A pap ilyenkor felszólítja a közösséget, hogy emlékezzen vissza bűneire, s kérje értük Isten bocsánatát. Mindennek a fölszólítás utáni csendben kell lejátszódnia. Tehát ez a csend sem üres várakozás, hanem tevékeny lelkiismeretvizsgálat. S csak ezután következik a közös bűnbánó ima, melyben érdemes megemlíteni a háromszori „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem” részt. Ez a hármas, egyre fokozódó bűnvallás azt jelképezi, hogy Péter háromszor tagadta meg Jézust, s hogy a kakas is háromszor szólalt meg. Ezért a hármas bánat. Ezalatt a mellünket verjük. Ennek is mély teológiai alapja és nagy jelentősége van. A lélek fájdalmát, de egyben gyógyulását jelképezi, miközben utal az evangéliumokra, ahol Jézus halálánál így olvassuk: „Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Istent, és így szólt: »Ez az ember valóban igaz volt.«  Az egész sokaság, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verve hazatért.” Valamint egy másik evangéliumi részben: „A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: `Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!”.

Egy bolíviai misztikus asszonynak maga az Isten anyja, Szűz Mária jelent meg egy szentmise alatt. Ekkor ez az asszony bepillantást nyerhetett abba a csodálatos természetfeletti ünneplésbe, mely a szentmise alatt történik az angyaloknál és a szenteknél. Tudjuk ugyanis, hogy egy-egy szentmise alkalmával a mennyben is végtelen Isten imádat és dicsőítés folyik. S amikor éppen ehhez a részhez ért a szentmise menete, Szűz Mária így szólt ehhez az asszonyhoz: „őszinte szívből kérd az Urat, hogy bocsássa meg bűneidet. Így méltó módon vehetsz majd részt ezen a szentmisén. Ekkor azt gondoltam magamban – írja – de hisz a kegyelem állapotában vagyok! Nincs is bűnöm, hisz tegnap voltam gyónni. De ekkor az Isten anyja így szólt: „Úgy gondolod, tegnap óta semmivel sem bántottad meg az Istent? Hisz most is csak az utolsó pillanatban értél ide a szentmisére! Hogyan is akarnál méltó módon részt venni anélkül, hogy előtte lelkileg felkészültél volna? Miért jártok sokan csak az utolsó pillanatban? Előbb kellene jönnötök, hogy Isten odaajándékozza nektek Szentlelkét, aki eltöltene titeket békével, megtisztítana a világ szennyétől. Hisz ez a világ legnagyobb csodája. Ez az a pillanat, amikor Isten a legnagyobb ajándékát adja az embernek, és ti ezt nem értékelitek.”

Krisztusban szeretett testvéreim! Mindannyian tudjuk és érezzük, mely szavak érintenek minket. Ne keressük a hibát magunkban ott, ahol nincs, de vegyük észre ott, ahol valóban többet tehettünk volna. Erre szolgál a bűnbánati cselekmény a szentmise elején. Elsősorban most, az ádventi időszakban figyeljünk oda kicsit jobban a lelkiismeretvizsgálatra is. Tegyük meg, ami tőlünk telik, s a többit bízzuk Istenre.

Szentmise - 1. rész

Ennek az ádventi időszaknak az elején szeretnék kicsit többet foglalkozni – veletek együtt – magával a szentmisével, annak lefolyásával és mély tartalmával. Hisz mi, akik most itt vagyunk, talán naponta részt veszünk ebben a szent áldozatban, így nagyon fontos, hogy minél jobban megismerjük azokat a dolgokat, eseményeket, szimbólumokat, melyek a szentmisét alkotják. Szeretném, ha napról-napra együtt elmélkednénk e szent cselekményen.

Így már most, bevezetőként tegyük fel a kérdést: Mikor, vagy hogyan is kezdődik a szentmise? Talán úgy gondoljuk, akkor és azzal, amikor és ahogy a ministráns becsönget, s mi fölállunk. De valójában a szentmise, az Eukarisztia, magyarul közösségi hálaadás már akkor kezdődik el, amikor valaki elindul otthonról, s az egyes emberekből egy közösség kezd kialakulni. S ennek a kezdete már akkor van, amikor egymással találkozunk templomba jövet, ahogy ma is találkoztunk egymással. Már ott elkezdődött, el kellett, hogy kezdődjön a mi szentmisénk. S ez az egymással való találkozás akkor éri el csúcspontját, amikor a pap bevonul, s üdvözli a híveket. Mikor az egy közösség teljes egészében – tehát a pap és a hívek – megjelenik az Isten házában, Isten előtt.

De ez az egymással, s elsősorban Istennel való találkozás, hogy ne maradjon meg csak s puszta találkozás szintjén, egy nagyon fontos imádság hangzik el, melyet introitusnak, kezdőéneknek is nevezünk. Ezen imádságon, éneken keresztül a találkozásunk átalakul imádsággá, a hívek közössége, tehát mi pedig fölemelkedünk magához az Istenhez. Tehát ezek az első szavak, melyekkel a szentmisénket, a hálaadásunkat megkezdjük. Ezért mérhetetlenül fontos, hogy ha lehetséges, mindannyian kapcsolódjunk bele. Hisz, ha valakivel találkozunk, az a minimum, hogy köszönünk neki. S ha itt Istennel találkozunk, pont neki ne köszönnénk?

Krisztusban szeretett testvéreim! Ha holnap ismét eljövünk, ne feledjük, szentmisénk már a templomba vezető úton elkezdődik. Így ez a látszólag lényegtelen, üres ballagás is legyen méltó ahhoz a cselekményhez, amelyre éppen készülünk. S ha már a templomban vagyunk, ne felejtsük el Isten szívből megüdvözölni, s mindannyian belekapcsolódni a közös köszöntésbe, az introitusba.

Zenés szentségimádás templomunkban

Ahogy azt Gyuszi atya meghirdette itt a blogon, szombat este 19 órai kezdettel (taizé) zenével és elmélkedésekkel gazdagított szentségimádás volt templomunkban.

Sajnos eddig az ilyen jellegű "megmozdulások" nem voltak jellemzőek a templom falai között. Végre friss dolog történt. Olyan dolog ez, ami talán a jelenkor emberét is képes Isten felé fordítani.

Ott voltam és szerintem nem fogok csak a magam nevébe szólni, ha azt írom, hogy felemelő és különleges hangulata volt ennek a szentségimádásnak. Amikor felcsendültek a fülbemászó dallamok Gyuszi atya vezetésével, a kórus tolmácsolásában, egy gitár, furulya, orgona kíséretében, olyan érzés volt, mintha egy másik világba röpített volna. Annyira nagyon jó volt. Készítettem néhány fényképet és egy rövid (rezgős) videót is, hogy bemutassam milyen is volt.

Remélem lesz még máskor is ilyen zenés szentségimádás! Még néhány fotó:

A blogbejegyzés megírására Gyuszi atya kért fel.

Miserend és hirdetések - Ádvent első vasárnapja

Ádvent első vasárnapja

Ma, mint tudjuk, új egyházi év kezdődött. Külsőleg semmi sem változott meg: sem az időjárás – olyan hideg van, mint tegnap, sem az idő – ma is szinte ugyanakkor kelt a nap, mint tegnap. Esetleg ami változást észlelhettünk az az, hogy felkerült a lila szín az oltárra és a papra, valamint ádventi énekeket éneklünk. De saját magunknak kell, hogy meghatározzuk: most egy új időszak kezdődik. Saját magunknak kell az időt különböző részekre osztanunk, nehogy észrevétlenül elsuhanjon úgy, hogy nem használtuk ki kellőképpen.

Úgy gondolom, mindenki legalább egyszer az életben megtapasztalta már azt, hogy mondjuk egy óráig, vagy egy napig nem volt semmi sürgős elintéznivalója, dolga. Egyszer-egyszer, vagy valakinél többször is beállhat az unalom. S ilyen helyzetben, legyen ez bármilyen hosszú, elmúlik az idő, az óra, a nap anélkül, hogy bármi említésre méltót tettünk volna. Múlik az idő. S amíg nem kapunk észbe, vagy nem jön valami fontos dolog, nem vesszük észre az idő múlását.

Tudja ezt nagyon jól egyházunk is, ezért osztja fel az évet különböző fontos részekre. Most az ádventi idő, a Krisztus-várás időszaka kezdődött el: november 26-tól december 24-ig. 28 nap naponta kínálja az Isten az ő kegyelmeit, az ő ajándékait, 28 napi időt ad nekünk felkészülni a vele való találkozásra. Ugyancsak egyházanyánk fogalmazta meg a mai szentmise fő imádságát, melyet az imént hallottunk: Isten, önts híveid szívébe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé. Hogy ne csak várjunk tétlenül, múlatva az időt, hanem jótettekkel várjunk, jótettekkel töltsük ki az időt! Tevékenyen várakozzunk.

Ha bemegyünk a Tescoba, rögtön a bejáratnál különböző fajtájú csokinaptárak mosolyognak ránk: van olcsó kakaómasszás, vagy finomabb Boci-, vagy Milka csokinaptár. Tudjuk melyek ezek: van rajta 24 kis ablak, mindegyikben egy kis csoki. Mikor kicsi voltam, emlékszem, sosem bírtam ki karácsonyig, s idő előtt felnyitogattam és megettem a kis csokikat. De hiába, a karácsony nem jött előbb, s az utolsó napok csoki nélkül csak még rosszabbak voltak.

Egy hasonló, csak képzeletbéli naptárt kapunk mi is mindannyian ma, ádvent első vasárnapján. 28 kis ablakkal, ami a 28 napot jelenti. De ezeket az ablakokat, ha akarjuk, sem nyithatjuk ki előbb. Minden reggel magától nyílinak egyesével, s kínálják a lehetőséget a jócselekedetekre. Elég, ha minden nap egy lépést teszünk, ami közelebb visz minket Istenhez.

Minden ádventi nappal egyértelmű, hogy közelebb kerülünk az ünnephez. De vajon minden ádventi nappal közelebb kerülünk-e az Istenhez? Ez már rajtunk múlik. Rajtunk áll, hogy az ádvent napjai múlnak, vagy telnek majd.

S hogy miből áll a felkészülés, a jócselekedet? Egy hétköznapi rorátés, hajnali szentmise, egy jó szó a munkahelyen, egy kis hallgatás, mikor feszültek az idegek, egy kicsit több odafigyelés a szüleimre, gyermekeimre… bármi, amivel ki tudjuk fejezni szeretetünket Isten és embertársaink iránt.

Amilyen a felkészülés, olyan lesz a megérkezés. Ahogyan készülünk az ádventben, olyan lesz a karácsonyunk. Készítsük elő Megváltónk érkezését! Istenünk, önts híveid szívébe, a mi szívünkbe szent elhatározást, hogy jótettekkel siessünk a közelgő Krisztus elé!

Certa - incerta /Lk 21,29-33/

Jézus Krisztus nem nevezi meg második eljövetelének, vagy ahogy manapság inkább használják: a világ végének napját. Azonban arról biztosít, hogy el fog jönni. Mint ahogy egy régi latin mondás mondja: Mors certa, hora incerta – a halál biztos, az ideje bizonytalan.

Jézusnak azonban nem az a célja, hogy bizonytalanságba hagyjon minket. Tudjuk ugyanis, hogy a kinyilatkoztatással – melynek fontos része a Szentírás – mindent megkaptunk ahhoz, hogy üdvözüljünk. Hogy nem adta tudtunkra a „világ vége“ időpontját, az arra ösztönöz minket, hogy állandóan tegyük a jót, hogy állandóan Isten kegyelmében éljünk. Aki ugyanis szeret, az nem csak néha szeret, hanem állandóan. Aki ugyanis jó, az állandóan, minden körülmények között jó.

Ezért világvégéről való tudatlanságunkat alakítsuk át arra a tudara, hogy az ítélet napján az Istent szeretőknek a megváltásuk érkezik el. 

Meghívó az Úrhoz

Kedves olvasó!

Nagy szeretettel hívlak és várlak holnap, 

azaz szombat este 19:00-kor 

az ipolyvarbói római katolikus templomba, 

ahol (taizé) zenével és elmélkedésekkel gazdagított 

szentségimádást tartunk

az új egyházi év kezdetének alkalmából.

Mint tudjuk, az ádventi idő lényege az, 

hogy várunk az Úrra. 

Azonban ebben az esetben is igaz (mint az 1Jn 4,10-ben), 

hogy először is az Úr vár ránk - 

különösen az új év kezdetén.

Légy varbói, vagy bárhova valósi, 

hívő vagy pap, 

fiatal vagy idős - várlak, 

de mindenek előtt az Úr vár téged.

"Virrassz még, és imádkozz még Jézussal ébren,

virrassz az éjben!"


Az énekeskönyv letölthető innen,
melyből következő énekek lesznek:
Adoramus Te, O Christe /6. old/
Virrassz még /7. old/
Áldott légy, Uram /8. old/
Jézus életem /14. old/
Te vagy a fény /17. old/
Ne félj, ne aggódj /21. old/
Ubi caritas /23. old/

Van mitől félnünk? /Lk 21,20-28/

Az egyházi év utolsó hetében, tehát ezekben a napokban az evangéliumok a végső időkről szólnak. Szinte hátborzongató részeket hallhattunk: hadseregről, csapásról és üvöltő tengerekről. Jézus Jeruzsálem jövendő pusztulásáról (Kr.u. 70), és a végső időkről beszél a mai szentírási részben. Ha tényleg elképzeljük ezeket az eseményeket, nem éppen kellemes képzeletbeli látvány tárul elénk: „Kétségbeesett rettegés támad (…) az emberek megdermednek a rémülettől (…) a mindenség erői megrendülnek…”

Azonban a mai evangélium utolsó szavai mihozzánk, hívőkhöz, Krisztus tanítványaihoz szólnak: „Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett megváltástok.” Ha mindenben igyekszünk követni Krisztus tanítását és életét, nincs mitől félnünk.

Ha mindenben igyekszünk követni Krisztus tanítását és életét… Vajon nekünk nincs mitől félnünk?

Szent Cecília

Gondolom, mindenki hallotta már azt a mondást, hogy „aki szépen énekel, az kétszeresen imádkozik”.

Ha azt mondom, mondjatok egy szentet, aki nagyon szerette a zenét, a szent zenét, akkor úgy gondolom, mindenkinek Szent Cecília jut az eszébe. Őróla szinte minden zenész hallott már és tudja, ő a szent zene védőszentje.

De ma egy másik szentről szeretnék kicsit beszélni, aki nem kevésbé szerette a zenét. Szent Ágoston az egyik zsoltárelmélkedésében gyönyörűen beszél arról, hogy minek is a zene, minek is az ének, miért nem elég csak szavakkal imádkozni, és hogy miért imádkozik kétszeresen az, aki szépen énekel.

Ha valakinek örömet akarunk szerezni, akkor valami olyan dolgot kell neki adnunk, aminek örül, ami örömet szerez neki, ami tetszik neki. Ha mi énekelni akarunk Istennek, akkor olyat és úgy kell énekelnünk, hogy az tetsszen Istennek. De vajon mi az, ami tetszik Istennek? Szent Ágoston világosít föl: nem tudod szavakkal megmagyarázni, vagy kifejteni, hogy mi is tetszik Istennek. Azt mondja: „Ne keresd a szavakat, hanem csak ujjongással énekelj! Ez az, ami tetszik Istennek, ha valaki ujjongással énekel.“ De mit jelent ez? Talán nem is nagyon értjük… de pont ezért meg is magyarázza:

„Az ujjongás hangja azt jelzi, hogy olyasvalami virágzott ki a szívben, amit nem lehet szavakkal kimondani.” Biztos megtörtént már velünk is, hogy valaminek, vagy még jobban valakinek annyira örültünk, hogy azt el sem tudtuk mondani. Hogy nem tudtuk szavakkal kifejezni azt az örömöt, ami bennünk volt. És pontosan ilyen az ujjongás, az ujjongó öröm is. Ezért éneklünk mi is, hogy a szívünk szavak nélkül örüljön, és az öröme mérhetetlen nagyságának ne szabjanak határt a szavak.

Ezért énekeljünk mindig mi is. Legyen az énekünk szívből jövő, szívből énekeljünk, hogy így dicsőíthessük az Istent.

Családfa /Mt 12,46-50/

Nagy divat manapság a családfakutatás. Engem is a plébánián egyre gyakrabban keresnek fel azzal, hogy őseik, elődeik után érdeklődnek, s hogy segítsek nekik az anyakönyvek átnézésével. Sokan azt remélik, hogy egy-egy elődük valami híres ember, egy nemes, vagy egy gróf volt. S nagyon megörülnek, ha ez be is bizonyosodik.

Gondoljunk csak bele, milyen nagy öröm lenne számunkra, ha egy híres embert fedeznénk fel elődeink között. Sőt, ha magának Jézus Krisztus családjával lennénk rokonságban. Biztos, hogy örülnénk, de vajon mi hasznunk lenne belőle?

Jézus Krisztus ma arra tanít, hogy ne a test szerinti rokonságot irigyeljük az ő édesanyjától, vagy rokonaitól, hanem azt „irigyeljük” pl. a Szűzanyától, hogy Jézus tanítványa lett azzal, hogy a Mennyei Atya akaratát cselekedte. Szent Ágoston is rámutat erre az elgondolkodtató valóságra: „Szűz Mária többre tartotta azt, hogy Krisztus tanítványa lett, mint azt, hogy Krisztus anyja volt.”

A mi családfánkban minden bizonnyal nem szerepel Jézus Krisztus családja. Azonban mindannyian testvérei lehetünk, Istennek a fogadott gyermekei, ha akaratát cselekedjünk. Erre legyünk büszkék, és erre törekedjünk. Az istengyermekséget életünk végéig megőrizni tisztán, Isten családjához méltóan.

Krisztus Király vasárnapja

Krisztus Király

Krisztus király ünnepe van ma, jól tudjuk mindannyian. De azt is tudjuk mindannyian, hogy Jézus Krisztus nem olyan király volt, mint a történelem, vagy napjaink uralkodói, s az ő királysága sem úgy működik, mint a többi királyé. Más ő is, és más az ő királysága is. Hasonlítsuk csak össze a mi királyunkat a többi királlyal.

A mi királyunk szinte mindenben különbözött a többi királytól. Azért, mert mindent fordítva, mindent máshogy csinált, mint az összes többi király előtte, s mint az összes többi király utána. A legtöbb király ugyanis királyi palotában szüleik meg, de ez a király elég szerény körülmények között jött a világra. Így élete kezdete nem volt egy nagy durranás. Csak nagyon kevés ember tudott róla, hogy egyáltalán megszületett, hogy egyáltalán király született.

Aztán ahogy ez a kiskirály növekedett, folytatta a minden királytól eltérő életét. Hisz a legtöbb király élete javát azzal tölti, hogy minél nagyobb gazdagságra tegyen szert, ő ilyennel nem törődött. S míg a többi király szolgákkal ugráltatja körül magát, ő maga akart az emberek szolgája lenni. Sokszor látták őt, hogy másoknak segített.

De egy idő után, ennek a királynak az emberei elégedetlenek voltak, mert ők sem egy ilyen királyt képzeltek el. Ahelyett, hogy fehér lovon vonult volna be a városba, ő csak szamáron jött.

S az emberek, akiket maga köré választott! A legközelebbi munkatársai büdös halászok voltak, s ő is gyakran evett a szegényekkel, a társadalmi szinteken a legalsó helyeket betöltő „utolsó emberekkel”.

Végül, az emberek megelégelték ezt a furcsa királyt. Így nem is úgy kiáltoztak neki, mint a többi uralkodónak, hogy: „éljen a király”, hanem így: „feszítsd meg őt”.

Keresztre feszítették ezt a furcsa királyt. Felszegezték őt a keresztre. Királyi korona helyett töviskoronát tettek a fejére. Kigúnyolták őt. Az ő trónja a kereszt volt. Így a halálában sem vált hasonlóvá a többi királyhoz. S miután keresztre feszítették, a testét egy sírboltba tették. Így végzi minden király: eltemetik. Van, akit a földbe, van, akit palotába…

De várjuk csak! Ezzel nincs vége a történetnek! Emlékezzünk! Ő mindenben más volt, mint a többi király. S a többi királyra haláluk után csak a történelemkönyvekből emlékezhetünk. Jézus Krisztus azonban feltámadt, egyedüli királyként, és él ma is, örökké. Ő mindenben, tehát ebben is más! Az ő királyságának nincs, és soha nem lesz vége. Ő, Jézus Krisztus azoknak a királya, akik őt királyukká választják. Ő a mi királyunk, Krisztus király. De még mindig vannak, akik csak furcsa királynak hívják őt.

Talán a mai politikai helyzetet látva és következményeit érezve mi is áhítunk egy jóságos királyról, aki bebiztosítaná a jólétet itt a földön. Aki nem csak a maga javát keresné, hanem népe jólétét igyekezne bebiztosítani. Azonban nincs ilyen királyunk. De talán épp ennek a nehéz világnak köszönhetően tudatosítjuk egyre jobban – nem ez a mi igazi hazánk. Egy jobb hazáért harcolunk, a legjobb hazát építjük a földi életünkkel.

A mai napon ünnepeljük azt a királyt, kinek a királysága nem ezen a világon van. Mert itt minden királyság egyszer véget ér, megsemmisül. S ha ezt mi hisszük, sokkal könnyebb lesz elviselni még a legnagyobb szenvedéseket, a legnagyobb kereszteket is itt a földön, mert ezekben a szenvedésekben és keresztekben is már – tudjuk – a királyt követjük az ő országába. S ezentúl, ha a keresztre tekintünk, mindig jusson eszünkbe, hogy mi nem a földi királyságért, tehát nem a földi életért élünk, hanem azért, hogy a királyok királyával legyünk majd örökké az ő királyságában.

"...legalább ezen a napon..." /Lk 19,41-44/

A mai evangéliumhoz talán nem szükséges kommentárt fűzni. Csupán szívleljük meg és tekintsük személyre szólónak Jézus szavait: 

„Bárcsak felismernéd te is, 

legalább ezen a napon, 

ami üdvösségedre szolgál!”

A szent unoka /Skóciai Szent Margit/

Skóciai Szent Margit volt Szent István királyunk unokája. Egy unoka, aki nem elkeserítő, elszomorító valóság volt, akivel nem lehet semmit sem kezdeni, hanem a szülők s egyben nagyszülők öröme.

S talán arra gondolunk most, hogyan lehet az, hogy olyan sokat imádkozunk gyermekeinkért és unokáinkért, s mégis rossz úton vannak – nem az üdvösség felé tartanak? Ki a hibás? A szülő, a nagyszülő, a gyermek, vagy netán az Isten?

A mai allelujás versben hallottuk: „Jézus mondja: «Én kiválasztottalak titeket a világból, hogy menjetek, és termést hozzatok, és termésetek meg is maradjon.»”

Én nem tudom megmondani, hol a hiba, de azt tudom, mit kér az Isten ma is: tartsunk ki, s Jézus ezen szavaiból nyerjünk vigaszt és erőt a kitartáshoz: Ő megígérte, imádságunk meghozza termését. S nem is akármilyen termést: olyat, ami megmarad – tehát az örök életet. Imádkozzunk utódaink örök életéért!

Majdnem öt hónappal ezelőtt... Únapja

Adós maradtam egy képes beszámolóval az úrnapi körmenetről, melyre a június 26-án, az Úrnapja utáni vasárnap került sor. Ahogy az aznapi prédikációban elmondtam, Az Úr Jézust vittük körbe a falunkba, s igyekeztünk tanúságot tenni róla. Négy kis oltárt építettek fel a hívek, ahol az evangéliumi rész után maga a Mindenható adta ránk áldását. De nem csak ránk, akik ott voltunk, hanem a falu minden lakosára.

Ugyancsak Fagyas Róbert barátom készítette a felvételeket - köszönet neki.

Íme:

Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére!