2011. július 30., szombat

Évközi idő 18. vasárnapja

A múltkor az egyik barátom pólóján láttam egy érdekes feliratot. 2 hal volt ráfestve és 5 kenyér ezzel az írással: „Túl kevés addig, amíg nem adod tovább”. Egyértelmű utalás volt ez a mai evangéliumi történetre.
A csodák azért csodák, mert csodálkoznak rajta az emberek. S ez a mai is, valóban csodálatra méltó, hisz 2 hallal és 5 kenyérrel jóllakott több ezer ember. Nézzük meg kicsit közelebbről ezt a csodát, s biztosan találunk benne számunkra hasznos mondanivalót…
Hogy is történt? A tanítványok haza akarták küldeni a nagy tömeget, mert nem tudták nekik megadni azt, amire szükségük volt. A hatalmas tömegnek ugyanis hatalmas mennyiségű ételre volt szüksége. De Jézus ezt mondta: „Ti adjatok nekik enni!” Ők pedig tudták, ez lehetetlen, hisz nem volt semmijük. Pontosabban szinte semmijük. Csupán egy nagyon kevés ételük volt: öt kenyerük és ét haluk.
S valóban ez túl kevés volt, de csak addig, míg nem adták oda Jézusnak azt a keveset amijük volt. Kevés volt, de csak addig, míg nem adták tovább… Amíg nem adták tovább.
Mit gondolhattak a tanítványok, az apostolok? Milyen választ vártak a 2 halra és 5 kenyérre? Milyet vártak, és milyet kaptak? Hogyan is szólt Jézus válasza? Nem válaszolt… csak annyit mondott: Telepítsétek le az embereket. S evangélista még hozzáteszi: csak a férfiak ötezren voltak! Hogy ne felejtsük el az arányt.
Krisztusban szeretett testvéreim! A kenyér a test mindennapi tápláléka, tudjuk. De mitől él a lélek? Mi az, ami a lelket tartja életben? Mi az, amiért nagyon jó otthon lenni, szüleimmel, testvéreimmel, házastársammal? Mi az, amit ha nem tapasztalok, végtelenül szomorú leszek? Lehet, valakinek túl elvontnak tűnik, de ez a szeretet. Hisz abból élünk mindannyian, hogy valakit szeretünk, és hogy minket is valaki szeret. Ez a lélek tápláléka.
Van a világon több milliárd ember. Vagy ne is vegyük az egész világot. Itt van a mi kis községünk pár száz emberrel
S Jézus azt mondja – most nekünk mondja: Ti adjatok nekik enni – lelki táplálékot! Ti adjatok nekik szeretetet! Mit válaszolunk? Azt, hogy nincs esély? Én nem tudok szeretni ennyi embert? Vagy hasonlóan, mint az apostolok: Itt van az én kis kenyerem és halam, itt van az én kis szeretetem… ami valóban kicsi, valóban nagyon kevés, míg nem adom tovább. A szeretet olyan, mint pl. az öröm. Ha elmondom valakinek örömömet, akkor a kis örömből nagy öröm lesz, mert már többen örülünk. A szeretet olyan, mint a tűz. Ha átadja lángját, nem lesz kisebb, nem lesz szegényebb, hanem a tűz egyre nagyobb lesz. Egy kis gyufa lángja hatalmas tűzzé nőhet.
Krisztusban szeretett testvéreim! Próbáljunk meg szeretni itt _____ azt, akit talán nagyon nehéz. Próbáljuk meg, még ha csak egy nagyon kicsit sikerül is. Egy kis szeretet, egy kis láng, egy kis szeretet talán csak egy fél hal, meg talán egy kis kenyér. De ne féljünk most, most kimondani Istennek: „tessék, ennyim van, ennyit tudok adni… egy fél hal, meg egy kis kenyér…”
Kevés. Tudjuk, hogy kevés. Kevés, de csak addig, amíg nem adod tovább.

2011. július 29., péntek

Szent Márta

Márta a betániai Lázár és Mária nővére volt. Jézus szívesen látott vendégük volt nála. Márta volt az, aki egy ilyen alkalommal – ahogy ismerjük az evangéliumból – buzgó lélekkel szolgált (Jn 12,2). "De csak egy a szükséges" - mondta neki Jézus.
Ez az asszony lett a háziasszonyok védőszentje. Jézust szolgálni a mindennapi teendőkkel is, minden munkánkat felajánlani Istennek. Ezt üzeni nekünk mai szentünk. Mert csak egy a szükséges – mondja Jézus. Mindent Istennek és Istenért tenni. Az embereken keresztül mindig, állandóan az Istennek szolgálni.

2011. július 27., szerda

„Ha valaki megtalálja, örömében elmegy, eladja mindenét, és megvásárolja azt a földet.“ /Mt 13,44-46/

Krisztusban szeretett testvéreim! Jézus Krisztus a mai evangéliumban egy nagyon fontos dologra mutat rá. Arra, hogy milyen fontos dolog örülni az Istennel való találkozáskor. Ez az a dolog, amit minden nap újra és újra fürkésznünk kell.
Amikor az ember tudatosítja, hogy ismét bűnbe esett és megtapasztalja ezt a fájó és sebző valóságot, s mikor azt mondja: Elég! Ekkor kell újra felfedeznünk az igazi örömet, azt, amely csak akkor érezhető, ha Isten oly közel áll hozzánk. Sőt, mikor egyenesen bennünk van, az Oltáriszentségben.
Higgyük el, megéri ezért az örömért, kedves testvérek, felhagyni minden bűnnel, s ahogyan ma is hallottuk, eladni ezért mindent. Tehát megtenni bármit, hogy ez az öröm állandóan jelen lehessen éltünkben. Megbánni és meggyónni bűneinket, hogy méltó módon viselhessük az „Isten gyermekei” nevet, s így már itt a földön igazán boldogok lehessünk.

2011. július 26., kedd

Szent Joakim és Szent Anna

Szent Joakim és Szent Anna, mikor közös gyermekük megszületett, talán nem is sejtette, kit bízott gondjaira Isten. Ők lettek az egyetlen bűn nélküli, szeplőtelenül fogantatott ember szülei. Nem vittek véghez semmi különleges tettet, becsülettel tették dolgukat, becsületes életre, hitre, imádságra nevelték lányukat, Máriát.
Sokszor mi is csak később vesszük észre, milyen nagy dolgot tett velünk az Úr, és hogy milyen fontos a mi mindennapi talán semmiségnek látszó munkánk.
Erre adjanak példát mai szentjeink és erre buzdítsanak: végezzük mindig becsülettel és teljes odaadással a mindennapi teendőinket s legyünk mindig hálásak Istennek, mert lehet, csak majd életünk egy későbbi részében vesszük észre: velünk is, általunk is hatalmas dolgot művelt az Úr.

2011. július 25., hétfő

Szent Jakab apostol

Ma egy újabb szentre emlékezünk és egy újabb szentet köszönötünk.
S hogy miért tesszük ezt? Gyönyörűen világosít fel minket a mai szentmise könyörgése, mellyel az imént így imádkoztunk: „Istenünk, Szent Jakab hitvallásával erősítsd, folytonos pártfogásával pedig oltalmazd Egyházadat.
Lehet, nem is tudatosítsuk annyira, milyen fontos, hogy legyenek ilyen szent példaképeink, mint a mai is többek között. Az, hogy ő életét áldozta az evangéliumért, hogy mindent feladott az Istenért mindannyiunk számára egyfajta erősítésként kell, hogy szolgáljon, hogy hogyan kell élnünk. Fontos, hogy mindannyian rátaláljunk egy-egy szentre, aki valamiben nagyon hasonlít, s ennek köszönhetően közelebb áll hozzánk. így talán mélyebb kapcsolatot tudunk kiépíteni vele, aminek köszönhetően szinte vágyódni fogunk hozzá hasonló módon élni, ő pedig pártfogásával oltalma alá vesz minket.
Mi tiszteljük, követjük őt, ő pedig pártfogásával segít minket. Ez a szeretet igazi útja: egymásnak segítve, egymást segítve eljutni a véget nem érő boldogságba.


2011. július 23., szombat

Miserend és hirdetések - évközi 17. vasárnap

Évközi idő 17. vasárnapja

Az ipolysági katolikus iskola bejáratánál a falon a következő felirat olvasható: „Initium sapientiæ timor Domini”. Egy évtizede, mikor még oda jártam, nem nagyon tudtam, nem nagyon értettem, mit is jelent ez. Magyarul így hangzik: „A bölcsesség kezdete az Úr félelme”. /Zsolt 111,10/
Mindannyian ismerjük az aranyhalas mesét…mikor valaki kifog egy aranyhalat, ami aztán azzal a föltétellel könyörgi ki visszadobatását, hogy teljesíti az ember három kívánságát. S a szívünk mélyén, ha csak egy mese is ez, biztos elgondolkodtunk már azon, vajon mi lenne a mi három kívánságunk. Vagy nem is kéne három, legalább ha egyet kívánhatnánk… XVI. Benedek pápánk ezt „az emberiség klasszikus álommotívumának” nevezi. Ha csak egyet is kívánhatnánk… Vajon mi lenne az? Nem lenne könnyű választás. Biztos, hogy valami olyan boldogság lenne a legjobb, ami nem mulandó, ami állandó, ami a lehető legtöbb ideig tart…s ha lehetne – s ha bármit kívánhatnánk, miért ne lehetne - , akkor valami olyat, ami sosem érne véget. Ami örök. S mi hívők tudjuk, csak a menyországban van végtelen, örök boldogság. Még ha nem is tudjuk, mint, hogyan, de tudjuk, az az igazi! Hisz ettől többet az ember elképzelni sem tud: örökké boldognak lenni. Ezért, mégha elsőre nem is arra gondoltunk, biztos, hogy örök boldogságot kérnénk magunk és szeretteink számára.
Volt egy ember a földön, akinek igaziból lehetett egy ilyen kérése, ami valóra vált. A neve pedig Salamon volt. Az imént olvastuk az olvasmányban – nem, mint mesét, hanem, mint az Isten igaz szavát. Maga az Isten kínálta fel neki: kérj, amit akarsz! S ez az ember bölcsességet kért. Bölcsességet, hogy „meg tudja különböztetni a jót a rossztól”. Bölcsességet, ami nem valami furfangosság, nem másokat kijátszó életművészet. A bölcsesség az Istennel való együttgondolkodás, azonosulás vele, akaratunk alárendelése Isten akaratának. Mint az a felirat az iskola falán: A bölcsesség ott kezdődik, hogy félem az Istent. Beismerem, hogy ő mindent jobban tud nálam, és hogy az a feladatom, minél jobban megismerjem az ő akaratát, az ő tervét az én életemben, az én életemmel. Hisz nem az a bölcs, aki szépeket mond, hanem aki úgy él, hogy azért, amiről tudja, mindent megér, mindent feláldoz, csak hogy azt elnyerje. Az a bölcs, akit nem térítenek el az apró, mulandó örömök az örök öröm felé vezető útról. A bölcs ember eléri a célját. Jézus szavaival így is mondhatjuk: az a bölcs, aki úgy él, hogy ha meghal is, örökké élni fog – boldogan.

2011. július 22., péntek

Szent Mária Magdolna

Mária Magdolnáról nagyon jól tudjuk, milyen életet élt, mi volt a „foglalkozása“. A bűnt tehát nem titokban követte el, hanem teljesen nyilvánosan – ami még súlyosbít is a bűn terhén, mivel másokat még  meg is botránkoztat. Ma azonban szentként tiszteljük. Hogyan lehetséges ez? Mi változtatta meg annyira gyökeresen az életét, hogy a hatalmas bűnök után szentségben tudott élni?
Amikor Jézussal találkozott, tudatosította azt, hogy az Isten szeretete határtalan. Hogy az Isten nem a bűnös halálát akarja, hanem hogy megtérjen és éljen. Tudatosította, az Isten mindenekelőtt szereti őt...s így érezte, neki is viszonoznia kell, muszáj viszonoznia ezt a szeretetet.
Körülöttünk is élnek emberek, aki nem érzik, hogy szeretve vannak. Közvetítsük nekik az Isten szeretetét, s meglátjuk, előbb-utóbb ők is meg tanulnak újra szeretni, s viszonozzák a szeretetünket.
Így most azon gondolkodjunk, hogyan tudjuk azokat megszeretni, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.

2011. július 21., csütörtök

Brindisi Szent Lőrinc napján...

Mai szentünknek, Brindisi Szent Lőrincnek volt egy kiváló adottsága: roppant ügyesen tanult nyelveket. Csak azért, hogy minél több embernek hirdethesse Krisztus evangéliumát megtanult az olasz anyanyelvén kívül spanyolul, franciául, angolul, németül, sőt, még egy szláv nyelven is. Csak azért, hogy mindenkinek hirdethesse Krisztust.
Mi talán nem tudunk nyelveket, de most talán elég nekünk a mi magyar nyelvünk is arra, hogy azon keresztül az Isten szeretetét közvetítsük az embereknek. Éljünk ezzel a lehetőséggel! Így van kb. 1608500 magyar a világon, akiknek megmutathatjuk az Istent. Bőven elég, úgy gondolom arra, hogy ne legyünk tétlenek.

2011. július 16., szombat

Ma délelőtt... (2)

Újra megismétlődött szinte pontosan ugyanúgy egy régi eset...:



Évközi idő 16. vasárnapja

Sokat tanulhatunk, és talán mindent megérthetünk a mai evangéliumból, Krisztusban szeretett testvéreim! Magyarázd meg nekünk a példabeszédet – kérték meg Jézust az apostolok, miután hazamentek. Gyönyörűen tanúskodnak ezek a szavak arról, hogy az apostolok mennyire komolyan vették Jézus szavait, s hogy nem csak akkor gondoltak rájuk, mikor azokat hallgatták, hanem még otthon is – igyekeztek minél jobban megérteni és megvalósítani azokat.



Biztos velünk is megesett már, hogy nem teljesen értettük, sőt, hogy egyáltalán nem értettük, miről is szólt, mi volt a lényege az evangéliumnak, vagy valamely másik szentírási szakasznak a vasárnapi szentmisén. Persze az is lehet, h ez teljesen hidegen hagyott, vagy nem is érdekelt. Meghallgattuk – szép volt, jó volt, ennyi. A vasárnapi homíliáknak pedig elsősorban arra kell szolgálniuk, hogy megmagyarázzák a homályos részeket.
De ma maga az Isten magyarázza meg az ő saját szavait. Ahogy hallottuk az evangélium második felében: arról beszélt, hogy akár jók, akár bűnösök vagyunk, ő, az Isten élni hagy minket a földön. Sőt, nem csak hogy hagy, hanem táplál, éltet minket.
Kívülről talán senki nem látja, mi van, mi játszódik le bennünk. Mennyire tiszta és Istenhez méltó az életünk. Isten irgalmas, de a végső ítéletkor, mely lehet fél perc, de ugyanúgy 1000 év múlva mindenek előtt igazságos lesz – a jókat megjutalmazza, a gonoszokat örök kárhozattal bünteti.
Ennél egyértelműben még talán sosem beszélt hozzánk az Isten. Valóban, akinek van füle, halja meg!


2011. július 15., péntek

"...a farizeusok szóvá tették..." /Mt 12,1-8/

A farizeusok nem voltak jóindulatúak. Ezt jelzi az is, hogy amikor valami hibát láttak másokban, nem tanácsot adtak és segítettek, hanem azonnal kritizáltak és vádoltak.
Az ő ellentétük Jézus, aki nem vágott vissza, hanem egyértelmű érvekkel igazolta a tanítványainak a viselkedését. Nem vitatkozott a farizeusokkal, hanem megnyitotta a szemüket és szívüket – segített nekik, hogy jobban, helyesebben lássák és tegyék a dolgokat.
Mi is sokszor észrevesszük mások hibáját, vagy legalább is sokszor nem tetszik nekünk, ahogyan mások viselkednek. A kérdés azonban az, mi hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket. Úgy mint Jézus, vagy, mint a farizeusok?

2011. július 14., csütörtök

„Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.“ /Kiv 3,13-20/

Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.“
Maga az Isten nyilatkoztatta ki ezeket a szavakat Mózesnek, ahogy hallottuk az olvasmányban. S hogy miért szerepel az Isten nevében ez a három személy,. Ábrahám, Izsák és Jákob? Mert velük, a három ún. ősatyával csodálatos dolgokat vitt véghez Isten. Minden zsidó tudta például, hogy hogyan volt az Isten Ábrahámmal, hogyan töltötte be a földet az ő nemzetségével, pedig úgy nézett ki, egy szem fiát is elveszíti.
Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre“ – hogy állandóan a zsidók szeme előtt legyenek Isten csodás tettei, s hogy állandóan tudatosítsák: ez az az Isten, aki soha nem hagyta cserben az embert.
De most gondolkozzunk el azon, a mi életünkben milyen csodás dolgokat vitt véghez az Isten. Ma újra elevenítsük fel azokat, nevezzük meg azokat az eseteket, eseményeket, s mi úgy nevezzük az Istent. Hogy a mi szemünk előtt is állandóan ott legyen: sosem hagyott el minket Urunk, így most sem fog!

2011. július 10., vasárnap

Miserend és hirdetések

Évközi idő 15. vasárnapja

Miért beszélsz hozzájuk példabeszédekben?“ – tette fel a kérdést, majdnem szemrehányóan Péter. De ugyanígy, mi is megkérdezhetjük, miért mesél nekünk ilyen történeteket Jézus?
Nyugodtan elmondhatjuk magunkról, hogy szeretjük a történeteket. Ha nem szeretnénk, nem lenne olyan nagy sikerük a mindenféle Argentin vagy Mexikói sorozatoknak a TV-ben. Hisz ott sokszor 300-400 részen keresztül folytatódik ezer és ezer történet… A gond csak az, hogy ha ezeket nézi az ember, elfelejt elég időt, figyelmet és fáradságot áldozni az úgymond saját „élettörténetére”.
Mire jók tehát a hasonlatok? A hasonlat lényege az, hogy különlegességével, érdekességével felkelti a hallgató figyelmét, de magában foglal bizonyos megoldatlan, tisztázatlan kérdéseket, amelyek aztán később gondolkodásra késztetnek – s ez benne a pláne, hogy fejtörésre ösztönöznek.
Jézus is pont ezért mond el ismét egy történetet. De ez a történet kicsit más, komolyabb történetet, mint a többi.
Kiment a magvető vetni. De képzeljétek el, hogy ez a magvető ugyanúgy szórta a magot a jó földbe is, mint a tövisek meg a kövek közé. Na, ennek vajon mi értelme van? Minek szórja a magot a kövek közé, ha úgysem hoz majd termést? Vannak itt közöttetek földművelők is. Tőletek kérdezem, ti is így csináljátok? Hogy a magok felét kövek közé, meg az útszélre szórjátok? Ha így pazarolnátok a maggal, nem hiszem, hogy józaneszűeknek lennétek nyilvánítva. De akkor hát, kedves testvéreim, mi ennek az értelme? Semmi. Ez egy jó nagy szamárság. Vetni a magot oda, ahol tudjuk, úgysem fog kikelni.
Jó nagy szamárság. De egy a szerencse, hogy ez csak az anyagi világra érvényes. Ott a köves és tövises talaj sosem változik át jó termőfölddé. De a lelki életben ez teljesen máshogy van. Isten, aki a magvető, tudja pontosan, mit miért tesz. Ha nem vetne ugyanúgy a kövek és tövisek közé, nem lenne semmi értelme az egész példabeszédnek. Tehát? A lelki életben elképzelhető, hogy a köves talaj jó porhanyós, táplálékkal teli talajjá változik. Elképzelhető, hogy a tövis egy-kettő kiszárad, s így már nem nyomja el a termést. S ez az egész egy dolog miatt… mert Istennek semmi sem lehetetlen. Ha ezek az átváltozások nem lennének lehetségesek, Isten nem vetne mindenhova, nem pazarolna így a maggal.
Tehát mindez lehetséges. Így azonban, ha a köves talajból nem lesz termés, nem hibáztathatjuk a magvetőt, mert ő jó magot szórt el. Ha nem lesz termés, nem Isten a hibás, hanem mi. Ebben a hasonlatban mi vagyunk, ahogy hallottuk, a talaj. Csak tőlünk függ, hogy befogadjuk-e Isten szavát, a magot, s hogy aztán hozunk-e termést, tehát az szerint élünk-e.
Mert Isten állandóan szórja a magot, állandóan szól, állandóan, még ha a mi szívünk tele is van tövisekkel, vagy ha a mi szívünk kemény is, mint a kő. Ő állandóan, minden nap felkínálja magát, minden nap szórja a magot. S nekünk minden nap alkalmunk van először is eljönni, meghallgatni, amit mond. Aztán szívünkbe fogadni a hallottakat, majd ezt megvalósítani. Rajtunk múlik, hogy hét közben is eljövünk-e Jézushoz. Hisz minden nap kínálja magát, hogy gyere, legyél a barátom. Legyél a legjobb barátom. De mégis, hányszor üresen tátong templomunk…pedig Isten szórja a magot…nem cselekedhetünk az szerint, amit mond, ha nem jövünk el, s nem halljuk, nem hallgatjuk meg, amit mond.
Mi az tehát, amit a mai példabeszédből hazavihetünk? Például egy elhatározást, hogy otthon újra elgondolkodunk ezen a történeten s megvizsgáljuk, tud-e bennünk hatékonyan működni Isten szava.
Köszönjük neked, Jézus, hogy mai példabeszédeden keresztül jobban megismerhettünk téged, s egyben saját magunkat is.

2011. július 9., szombat

Az ipolykéri falunapi szentmise szentbeszéde

Boldog a nép, amely tud ünnepelni“ /Zsolt 88/
Kedves polgármester úr, kedves kériek, vendégek, mindannyian Krisztusban szeretett testvéreim!
A Szentírásból a Zsoltáros szavaival köszöntelek titeket: „Boldog a nép, amely tud ünnepelni.“ Szép számban összejöttünk erre a falunapi szentmisére, egyértelműen többen, mint egy-egy vasárnapi szentmisén szoktunk lenni. S hogy mi hozott ma össze bennünket? Mondhatjuk, hogy a polgármester úr, de valójában maga az ünnep. Ünnep ez a mai nap, falunapot ünneplünk.
Így most szeretném megragadni az alkalmat és szólok azokhoz is, akikhez sokszor sajnos még vasárnaponként sem szólhatok, mivel nem szoktunk találkozni az Isten házában az Isten színe előtt Isten-dicséretben.
Egy ázsiai költő beutazta Európát és azt írta rólunk, hogy Európában vasárnapi kereszténységet talált és hétköznapi pogányságot. Itt az emberek őrzik a vallásosságot, mint az életnek valami keretét, mint valami szép régi bútort, de nem irányítja az életüket, nem tevékeny, nem élő. Mindannyian tudjuk, mennyire érvényes, vagy nem érvényes ez ránk. Mindenki saját maga tudja, mennyire irányítja és befolyásolja az életét az Istennel való kapcsolat. S erről szeretnék most szólni (támaszkodva Sík Sándor egy 60 évvel ezelőtti beszédére): mennyire éljük meg a hitünket – a hétköznapokban?
Egyértelmű és kétségtelen, hogy vallási életünk inkább az ünnepnapokra van beállítva, mint a hétköznapokra. Hisz ha csak például Jézusra gondolunk, felvillan egy kép egy-egy csodás eseményről – karácsony, csodatevés, kálvária, feltámadás… Azonnal valami különleges eseményekre gondolunk. Nem gondolunk Jézus „szürke” hétköznapjaira. Gondolhatunk a kedves Szűz Mária képekre is: Milyen szép kék palástban, mosolygón… De nincsenek, nem jönnek elő képek Máriáról a konyhában, vagy a mosóteknő mellett, holott Szűz Mária bizonyára többet volt munka közben, mint olyan helyzetben, amelyekről szép királynői képet lehet festeni. A szentek életrajzai is főleg a nagy dolgokat, a csodás beszédeket, prédikációkat, csodákat mutatják meg – mondhatjuk, hogy az ünnepeket, de keveset szólnak a hétköznapokról. Pedig egy hétben általában hat hétköznap van és csak egy vasárnap. Aki csak vasárnapi keresztény, az a kereszténységnek csak egy heted részét éli meg. Igaz, hogy a zsoltáros azt mondja: „Boldog a nép, amely tud ünnepelni“, de azonnal utána teszi: „A Te arcod fényében járni-kelni“. Járni-kelni akkor is, amikor nincs ünnep. Így ezt mondhatjuk: Boldog a nép, amely hétköznap is Isten arcának fényében, Isten jelenlétében jár. A legjobban talán Szent Pál fogalmazta meg: „Akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek“. /1Kor 10,31/ Pestalozzi a nagy pedagógus pedig még nyersebben fogalmaz: „Az istállóban is vallásosnak kell lenni”.
Az ünnepek ünnepi alkalmat adnak a hit ünnepi megélésére – mint például ez a mai falunapi szentmise, a hétköznapok pedig hétköznapi alkalmat adnak a kereszténység átélésre: a hétköznapi, szürke, megszokott, kicsinyes, sokszor kellemetlen, sokszor szinte lehetetlen viszonyok közt, a hétköznap untságában, talán fásultságában kell gyakorolnunk ugyanazt az egyet: a megvalósított kereszténységet. Aki megvalósítja életében a kereszténységet, az hétköznap is megvalósítja. A galatákhoz írt levélben olvassuk: „Azt mondom, lélek szerint éljetek! A lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,16–26). És az efezusiakhoz: „Testvérek, nagyon vigyázzatok arra, hogyan éltek, ne oktalanul, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, ne legyetek oktalanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata” (Ef 5,15). Csupa olyan kívánságok, amelyeket csak úgy lehet megvalósítani, ha hétköznapi magatartásunkban mutatkoznak meg. Újra és újra hétfőtől vasárnapig, és újra hétfőtől vasárnapig, és újra hétfőtől vasárnapig. Minden egyes napunk minden egyes percében ott kell, hogy legyen az Isten. Bármit teszünk, eszünk, vagy iszunk.  Megfogalmazni egyszerű: Ha keresztény vagyok, sehonnan sem zárom ki az Istent, és a keresztény névhez méltó módon viselkedem.
Van azonban egy nagy nehézség. Sok ember élete túlontúl zsúfolt, minden lélegzetvételét a munkának, az életnek szenteli, olykor fizikailag sem jut ideje imádkozni, Istennel foglalkozni. Nekünk azonban szembe kell néznünk ezzel a problémával is: mit tehet az a sok-sok ember, aki akarna menni, tudna menni az igaz kereszténység felé, ha volna hozzá ideje és energiája? A lényeget az Apostol mondja meg a filippieknek: „Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent (vagyis ami tőletek telik), hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, mint Istennek ártatlan gyermekei” (Fil 2,15). Mindent, azaz mindent, ami tőletek telik. Ha sok telik, sokat, ha kevés telik, akkor azt a keveset. De még ha semmi sem telnék, az is értékké lenne, ha „zúgolódás és okoskodás nélküli” jó szándék van mögötte.
Kedves testvéreim! Isten más számrendszert használ, nem 12 órás számlapon méri az időt és nem a ráfordított idő mennyisége szerint osztályozza tetteinket. „Ha napközben Isten iránt teljes odaadással, Istenen csüngve, híven teljesítettük kötelességünket, és ezt imitt-amott egy-egy fohásszal vagy jó szándékkal meg is mutatjuk, akkor ez annyi, mintha egész nap imádkoztunk volna” (Szent Ágoston). Aki ezt megérti és ennek szellemében él, az már meg is oldotta a hétköznapi kereszténység problémáját, annak számára voltaképpen nincs is hétköznapi kereszténység, mert az így Isten állandó jelenlétében megélt minden egyes nap ünneppé válik.
Örülök, hogy sokan közületek, itt Kérben is olyan keresztények vagytok, akik ezt valóban megteszitek: a hétköznapokban is állandóan Isten jelenlétében éltek. Mindannyian ilyen állandó, 24 órás keresztények legyünk. Ezért imádkozok, ezt kérem tőletek, és ehhez kérem Istenünk segítségét ebben a szentmisében is.

2011. július 6., szerda

Az apostolok /Mt 10,1-7/

Jézus azért hívta magához az apostolokat, hogy hatalmat adjon nekik az ördög kiűzésére, s a betegség gyógyítására. Így megbízást ad nekik. Ezután az evangélista – ahogy hallottuk – felsorolja az apostolokat név szerint, egytől egyig. Ez azért nagyon fontos, mert rámutat a személyes meghívásra. Arra, hogy Isten nem úgy hívja őket, s ugyanúgy minket, hogy „gyertek”, hanem mindenkit személy szerint, külön: „gyere, téged hívlak, mert tudok képességeidről, de ugyanúgy tudok minden hibádról”. Azért fontos ez a felsorolás, mert minden apostolról tudunk valamit, ismerjük hibáikat, így nem fogjuk gondolni, hogy Jézus tökéletes embereket hívott maga köré.
Az első Simon, akiről tudjuk, milyen indulatos, lobbanékony volt, s hogy magát Jézust is elárulta.
Zebedeus fiai: Jakab és János, akik már a mennyországban a helyeiket szerették volna protekcióval elintézni.
Fülöp, aki azt kérte Jézustól, hogy mutassa meg neki az Atyát, pedig magával az Istennel járt 3 évig. És így tovább…
Krisztusban szeretett testvéreim! Isten minket is személy szerint hív. Ismeri hibáinkat, mindent tud rólunk. Ne féljünk ezért teljesíteni azt, amit kér tőlünk! Ő méretre szabott küldetést ad mindannyiunkak. Kövessük őt.

2011. július 5., kedd

Szent Cirill szerzetes és Szent Metód püspök, Európa társvédőszentjei

Ma már Szent Cirill és Szent Metód ünnepét ünnepeljük.
De kik is voltak ezek, ki volt ez a két ember, akiknek tisztelete így elterjedt itt, közép Európában?
·        Különösen a szlovák nép tartja őket nagy tiszteletben...
Tehát szlovákok voltak? ...nem
·        Nagy tiszteletnek örvendenek az összes szláv nép szívében...
Tehát szlávok voltak? ...nem
·        De akkor legalább innét valahonnét valók voltak, Közép-Európából? ...nem
Nem, kedves testvéreim, nem voltak...

De egy a fontos: HOGY KERESZTÉNYEK, HOGY KRISZTUSÉI VOLTAK!!!

Istent, Jézus Krisztust hirdették, aki értünk emberekért emberré lett, meghalt értünk, de feltámadt, hogy mi is örökké élhessünk!

Ezért tiszteli őket a szlovák, ezért tiszteli őket minden szláv, ezért tiszteli őket a magyar, ezért tiszteli őket Európa, ezért tiszteli őket az egész világ!
Hisz maga Szent Pál apostol írja a kolosszei levélben:



„Itt nincs már többé görög és zsidó, nincs körülmetéltség és körülmetéletlenség, nincs barbár, szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenben Krisztus.“ /Kol 3,11/,
mai szótárral: „Nincs már többé magyar, vagy szlovák, nincs „igaz keresztény“, meg csak most megkeresztelt, nincs roma, nincs többség és kisebbség, hanem minden és mindenben Krisztus“



Pontosan erre adnak nekünk példát mai szentjeink.
·       Görögök voltak, de elsősorban Krisztuséi! Jézus Krisztus hirdetése szavunkkal és életünkkel kell, hogy az első helyen legyen életünkben. Legyünk mi is, úgy mint ők, Krisztuséi.
Sokat imádkozunk a keresztények egységéért...de gondolunk ilyenkor saját magunkra is?
-    Úgy nézek embertársamra, mint testvéremre, akivel elsősorban a Krisztus Jézusba vetett hit tart össze? Hogyan is imádkozhatnék a keresztények egységéért, ha én, keresztény, ferde szemmel nézek a szomszédomra azért, mert ő ilyen, meg olyan?
Figyeljünk oda testvéreim, mikor valamiért imádkozunk, hogy elsősorban saját magamat kezdjem el megváltoztatni azon a téren...
Ez a két testvér a 9. századból gyermekkora óta beszélte a szláv nyelvet, de születésük, képzésük szerint görögök voltak. De missziós tevékenységüket az a meggyőződés határozta meg, hogy minden nép hivatalos az üdvösségre, hogy Krisztus minden emberért meghalt. Cirill egyik írásában így fogalmaz:
Hát nem azért halt meg Krisztus, hogy mindnyájunkat megajándékozzon az „ősszülők dicsőségével“, vagyis az Istennel való paradicsomi egységgel, melyet Ádám, miatt elveszítettünk? És nem kellene-e a népek és a társadalmi rendek között tátongó szakadékot Isten mindent átfogó szeretetével áthidalni?

Köszönjük meg Istennek ezen két nagyszerű szentet, akik életük példájával – alázatossággal, szelídséggel és türelemmel /Ef 4,1/ – tettek tanúságot Krisztusról, s így annyi embert elvezettek Krisztus Jézushoz!
Köszönjük meg, hogy rajtuk keresztül is mutatja nekünk az utat Őhozzá, aki a mi boldogságunk csúcsa és teljessége...

2011. július 4., hétfő

"De jöjj, tedd rá kezedet, és életre kel." /Mt 9,18-26/

Egy elöljáró, egy vérfolyásos asszony és Jézus. Ők hárman, mondhatnánk, a főszereplői a mai evangéliumi szakasznak, persze más-más szerepben. Ketten kérnek valamit, a harmadik pedig ad.
Az evangéliumok azért íródtak, hogy bemutassák Jézus Krisztus életét és működését itt a földön, s hogy minket, akik ezt hallgatjuk, hozzásegítsenek, hogy megtaláljuk az Istenhez vezető utat. Példaként szolgál számunkra mindig ezekben Jézus – gondolatmenetei, szavai, tettei… de sokszor, mint például most is, a Jézussal találkozók is példamutatóak lehetnek.
Nézzük meg a mai másik két szereplőt.
Az elöljáró. Jézushoz jön, hogy kérjen tőle. De nem akármit kér. Egy halott feltámasztását kéri. De nem is akárhogyan akárhogy kéri! Nézzük csak meg: „Uram, a leányom most halt meg. De jöjj, tedd rá kezedet, és életre kel” Jöjj, tedd rá kezedet és életre kel!!! Látjuk ezt az óriási bizalmat?! Annyira bízott Jézusban, hogy nem mondta neki, hogy talán te fel tudod támasztani…, hanem, hogy ha ráteszed kezed, életre kel…
Sokunkat talán megszégyenít ezen elöljárónak hite… ha megnézzük saját hitünket, saját bizalmunkat Istenben, bizony, szégyenkezhetünk.
Nem kisebb példa számunkra a vérfolyásos asszony sem. Ő hátulról, mondhatnánk szégyenkezve ment Jézushoz. Hisz abban az időben aki beteg volt, bűnösnek volt elkönyvelve. A betegséget Isten büntetéseként látták az érintett bűneiért. Ő hitte, hogy Jézus meg tudja őt gyógyítani…
És mit mond neki Jézus? Nem én gyógyítottalak meg téged, hanem a Te hited…

Gondolkodjunk el kicsit, nekünk vajon mit mondana hitünkre? Mennyire hisszük, hogy Jézus meg tud gyógyítani mindenkit, mikor valaki gyógyulásáért imádkozunk? Mennyire gyógyítana meg minket hitünk? Vagy gyógyítana egyáltalán?...

2011. július 2., szombat

Évközi idő 14. vasárnapja

XVI. Benedek pápa címerének jobb felső részében egy medve, mégpedig Szent Korbiniánusz püspök medvéje látható. A püspök a legenda szerint a 8. században keresztény hitre térítette a bajorokat, akik közül a pápa is származik. Ez a medve egy csomagot visel a hátán, ugyanis a legenda szerint Korbiniánusz Rómába zarándokolván egy medvére rakta terheit, és úgy érkezett a városba. Ez a legenda jelképes értelemben a kereszténység hatalmát jelzi a vad erők felett, és egyben a pápára háruló terhet is jelzi. A szentatya e jelképen keresztül is mutatja, valamint tudatosítja: szolgálata nehéz és óriási felelősséggel jár, amelyet kitartóan és fáradhatatlanul kell hordoznia.
De nem csak a pápa, vagy a püspökök, hanem az Egyház minden tagja terhet hordoz. Meg kell azonban különböztetnünk azt a terhet, melyet Krisztustól kaptunk és hordoznunk kell, és azt a felesleges terhet, amelyet nem kell örökké hordoznunk, amely a mi hibáink miatt került a vállunkra.
Hogy példaként említsem... a 2000. év nagy jubileumának egyik legjelentősebb kegyelmi ajándéka volt, amikor a ma már Boldog II. János Pál pápa bocsánatot kért az Egyház tagjai nevében a történelem folyamán a múltban és a jelenben elkövetett bűnökért, hogy az Egyház megszabaduljon egy olyan tehertől, amelyet felesleges továbbvinnie, s amely csak akadályozná őt küldetésének teljesítésében. Ez a teher pedig nem volt más, mint a bűnök nyomasztó súlya.
Vannak azonban olyan terhek, melyeket maga Krisztus bízott az Egyházra, s amelyektől nem kell megszabadulnunk, hanem vinnünk kell őket, mint Krisztus édes igáját és könnyű terhét, ezek pedig például a következők:
Az evangélium hirdetése. Hirdesd az evangéliumot akár alkalmas, akár alkalmatlan – mondja a Szentírás. Teher, felelősség, melyet mégis örömmel lehet hordozni.
Hasonló teher a szegények és betegek segítése az Egyházban, az Egyház által. Hisz Krisztus ránk bízta a szegények és elesettek, a nélkülözők és a nincstelenek szeretetét, s ezt is édes igaként kell vinnünk.
Érdemes elgondolkodnunk, vajon mi milyen terheket hordunk. Olyanokat, melyektől a legjobb minél előbb megszabadulni, vagy olyakat, melyeket viselnünk kell, hogy általuk váljunk tökéletesekké.
Kérjük a Szentlélek megvilágosító kegyelmét, hogy mindig felismerjük, hogy mely terhet kell leadnunk, és melyet hordoznunk annak érdekében, hogy élő legyen Egyházunk. Kérjük Istent, erősítse meg vállainkat, hogy Krisztus édes terhét kitartóan tudjuk hordozni, teljesítve ezzel a ránk bízott szolgálatot.
/Horváth István Sándor: Szívünkben mély nyomot hagyott - alapján/