2011. június 30., csütörtök

Évzáró - hálaadó szentmise

Mindannyian vártuk már elég régtől ezt a napot, mely az utolsó ebben az iskolaévben. Az utóbbi napokban, hetekben már nagyon látszott rajtatok, kedves gyerekek, hogy nagyon jó lenne már, ha vége lenne a sulinak. Persze van, akin ez látszott egész szeptembertől.
De most nem csak azért jöttünk össze itt az Isten házában, hogy csak úgy örüljünk, hanem, hogy hálát adjunk. Istennek. Mindenért. Hogy megköszönjük Istennek azt, hogy velünk volt az év minden napján, hogy nem fordult el tőlünk akkor sem, mikor mi elhagytuk őt, mikor elfeledkeztünk róla. Hogy meghallgatta imáinkat, mikor egy-egy írásbeli előtt hozzá folyamodtunk, hogy adott elég türelmet a tanároknak, hogy mindig szeretettel szóljanak hozzátok. Hogy megköszönjük: Élünk, mozgunk és vagyunk – egészségesen és vidáman.
Elkezdődik a nyári szünet. Sok minden más lesz, mint iskolaidő alatt. Egy valamiből azonban mindenkinek sokkal több lesz, mint eddig volt. Ez pedig az idő. Több időnk lesz mindenre, amit szeretünk csinálni. A pihenésre, az alvásra, a kirándulásra, sportra, fürdésre, nagyszülők meglátogatására… Nem könnyű azonban jól gazdálkodni az idővel. Sokszor megesik például, hogy a nyári szünet alatt a templomok is úgymond szünetelnek főleg a fiataloktól. Az iskolával ellentétben a templom ezen a nyáron sem lesz bezárva. Itt mindig van valaki, aki vár minket, hogy meglátogassuk őt. És logikusan az lenne a helyes, hogy nyáron még több időt töltsünk az Istennel. Hisz ha több a szabad, akkor Istenre is több kell, hogy jusson.
Erre figyeljünk oda, kedves tanárok, kedves diákok, hogy Istennek is több időt szenteljünk a szabadidőből. Ez pedig nem csak azt jelenti, hogy elmegyek talán naponta, vagy minimum hetente a templomba, hogy többet imádkozom, hanem hogy sok jót tegyek a nyár folyamán. Meglátogatom beteg rokonaimat, nagyszüleimet, segítek otthon…ezer féle lehetőség van a jócselekedetre. S ily módon is lehet imádkozni – azáltal, hogy segítek valakinek. Így lehet szebb a családunk, a falunk, így lehet szebb a világ. Mert nem elég csak imádkozni a szebb világért – a szebb világért tenni is kell!
Egy történet mondja:

Mi vagyunk sokszor az Isten egyedüli keze, amellyel segíthet az embereken. Kedves tanárok, kedves diákok! Használjatok ki minden alkalmat a nyár folyamán is, hogy valóban a lehető legjobbat, magát az Istent adjuk az embereknek...

2011. június 29., szerda

Szent Péter és Szent Pál apostolok

Érthetően a mai igeliturgiában Szent Péterről és Szent Pálról, jobban mondva Szent Páltól hallottunk szent szövegeket, hiszen ma őket ünnepeljük. Szent Péter és Szent Pál, akik annyira szerették egymást életükben, hogy haláluk sem választotta el őket – írja a szent zsolozsma.
Figyeljük meg, még ha csak egy pillanat erejéig is, e két szent életét. Valóban szentek voltak? Már egészen a kezdetektől?
Péter, a halász, aki bármikor egy szempillantás alatt begerjed, s ilyen felindulásaiban mondjuk levagdossa a katonák fülét, vagy épp fűt-fát ígérve megfogadja, hogy ő Jézust soha nem hagyja el, s rá pár órára már nem is ismeri őt.
Pál, pontosabban Saul, aki jelen van az Egyház első vértanúja megkövezésénél, szintén, mint keresztényüldöző. A vallás és Isten nevében az Isten embereit öldösi s próbálja magát az Egyházat halálra kövezni.
Krisztusban szeretett testvéreim! Látjuk, hogy mennyi olyan dolog történt e szentek életében, melyről talán úgy gondoljuk, kár, sajnálatos, sokkal jobb lenne, ha ez meg sem történt volna. Így gondolkodunk mi. De Isten máshogy, tökéletes összhangban és mindentudásban. Ő tud minden egyes gyengeségükről, minden egyes bűnükről, minden egyes bajukról és harcukról. Ez az isteni Gondviselés, mely a bajok közepette sem hagyja elveszni azt, aki őt szeretni akarja.
Ma hallottuk, hogyan szabadult ki Péter a börtönből – az isteni Gondviselésnek köszönhetően. Egyben tudjuk, hogy hogyan lett Saulból Pál, az isteni Gondviselésnek köszönhetően.
Talán mi is megtagadtuk hitünket, s ezzel magát Jézus Krisztust? Talán mi is rágalmainkkal üldöztük a papokat, s ezzel magát az Egyházat? Gondolkozzunk el azon a sok rosszon, melyet elkövettünk, vagy ami bennünket ért. De az isteni Gondviselés ezekkel is számol. Sőt, elsősorban ezekkel.
Így hát még nyugodtan lehet belőlünk is Szent Pál, vagy Szent Péter, ha igyekszünk Istent szeretni, s rábízzuk magunkat a Gondviselésre. Mert az isteni gondviselés nem azt jelenti, hogy nekem nem történhet semmi bajom, hogy mentes leszek minden bűntől, hogy Isten megvéd minden bajtól és rossztól. Az isteni Gondviselés az, hogy minden, ami velem történik, az én javamat, az én épülésemet szolgálja. Mert az Istent szeretőknek minden a javukra válik.

2011. június 28., kedd

„Kicsoda ez, hogy még a tenger és a szél is engedelmeskedik neki?” /Mt 8,23-27/

Ha alaposabban megfigyeljük a mai evangéliumot, a szemünkbe tűnhet az előbb elhangzott költői kérdés… Hisz azért keltik fel Jézust, hogy segítsen rajtuk, mert „elvesznek a viharban”, s mikor ő megoldja a helyzetet, azt kérdezgetik, kicsoda ez, hogy lecsendesítette a vihart.
Senki mástól nem kérnének a tanítványok ilyen természetfölötti dolgot, csak attól, akiről tudják, hatalma van, s mikor megteszi azt, amit ők maguk kértek, csodálkoznak hatalmán. Hát nincs ebben valami furcsaság? Olyat kértek, amiről nem is nagyon hitték, hogy Jézus képes rá.
Elgondolkodtató ez számunkra is: tényleg hiszünk abban, hogy Isten meg tudja nekünk adni mindazt, amit kérünk tőle? Ne legyünk mi is „kicsinyhitűek”! Sose kérjünk olyat, amiről nem hisszük, hogy megkaphatjuk. Ő maga int: „Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meg lesz nektek.” /Mk 12,24/

2011. június 27., hétfő

"Szeresd az Urat (...) Szeresd felebarátodat" /Mt 22,34-40/

Az írástudók az ószövetségi Szentírásban 248 parancsot és 365 tilalmat tartottak számon. Képzeljük el, milyen nehéz lehetett ezek szerint élni, s mindig csak arra összpontosítani, hogy nehogy megszegjék, vagy elmulasszák valamelyiket. Minden egyes lelkiismeretvizsgálatnál átnézni, melyik ellen vétettenk. Nem lehetett egy egyszerű dolog. Nekünk már nincs annyi sok parancs és tiltás. De mégis sokszor gondban vagyunk, mikor fel kell készülnünk egy-egy szentgyónásra. Gondban vagyunk, hogy mi szerint készüljünk, mi szerint keressük bűneinket. Gondban vagyunk, hogy milyen bűnöket is mondjunk a gyónásban.
De Jézus, ha megfogadjuk isteni tanácsát, könnyít helyzetünkön. Megkönnyíti számunkra a lelkiismeretvizsgálatot. Megadja a két legfontosabb támpontot. Hogy mindig azt vizsgáljunk magunkon, vajon mennyire szerettem az elmúlt napokban, hetekben. Mennyire szerettem Istent, embertársamat s magamat.
Ha lelkiismeretvizsgálatot csinálunk, a szeretet hiányát keressük. Mennyire fejeztem ki Isten iránt való szeretetemet? Ha oda sem figyeltem az imában, akkor bizony nem nagyon. Vagy a munkahelyen: ha a másikkal beszélgetek, saját magam is látom, ha visszagondolok rá, hogy mennyire beszéltem szeretettel, vagy csak gyorsan elintéztem őt, hogy ne untasson tovább.
Krisztusban szeretett testvéreim! Mindig ez legyen előttünk: mennyire szerettem? S tegyük fel most is a kérdést magunknak: a mai napon, az elmúlt 12 órában mennyire szerettem?

2011. június 26., vasárnap

Évközi idő 13. vasárnapja

A múlt vasárnap arról elmélkedtünk, hogy egy nagy titkot ünneplünk, melyet sosem értünk meg egészen – a Szentháromságot. Azonban a mai napra is legalább annyira érvényesek az elhangzott szavak: titkot ünneplünk. Olyan titkot, melyet föl nem foghatunk, csupán hitünkkel ragadhatunk meg. S nem is akárhogyan ünnepeljük ezt a titkot! Nem csak úgy magunkban, sőt nem is csak úgy magunknak, egymás között, hívő közösségben, hanem megvalljuk mindenki előtt: Mi hiszünk az Oltáriszentségben jelen lévő Jézus Krisztusban!
Azonban ezt ne csak a mai körmenetünk, hanem az egész életünk fejezze ki és bizonyítsa. Ez a mai ünnep fel kell, hogy szítsa bennünk újra az Oltáriszentség iránti vágyat. Ha ma talán bűneink miatt nem is tudunk menni áldozni, de ha valóban vágyunk az Isten után, eljövünk a hét folyamán gyónni, hogy minél előbb újra meg újra ezzel a csodálatos kenyérrel táplálkozhassunk!
Ez lesz az igazi hitvallás! A mai körmenet csak előzménye, vagy ennek megtetőzése legyen. 

2011. június 24., péntek

Keresztelő Szent János születése

Az első olvasmányban (s ugyanúgy a mai kezdőénekben) Egyházunk Izajás próféta jövendölését alkalmazta mai szentünkre, akit az Úr már anyja méhétől fogva meghívott, akinek ajkát olyan élessé tette, mint a kardot, és akinek maga az Úr, az Isten lett az ereje. Továbbá így hallottuk: kevés az, hogy Isten szolgája legyen, (…) a nemzetek világosságává tette Jánost az Úr, hogy tanítása eljusson az egész földre. De mindezeket felülmúlja maga Jézus Krisztus kijelentése Keresztelő Szent Jánosról: Asszonyok szülöttei között nincs nagyobb Keresztelő Jánosnál. /Lk 7,28/ S ugyanúgy nincs is más a szentek között, akinek születése napját ünnepélyesen megülnénk, mint mai szentünkét – írja Szent Ágoston.
Krisztusban szeretett testvéreim! Azért ez a felsorolás, hogy tudatosítsuk, milyen nagy szerepet játszott Keresztelő Szent János Isten megváltó művében. Hogy tudatosítsuk, Keresztelő Szent János az emberiség egyik legnagyobb alakja volt. A legnagyobb a próféták közül, hisz akiről prófétált, saját szemeivel láthatta, ahogyan szól egyik himnusza: „Próféták gyakran a jövőbe látva / zengtek a Szentről, aki eljövendő.

Ám te ujjaddal mutatod meg őt: az / isteni Bárányt.

S e legnagyobb szent első szavai a Szentírásban – mikor már tanítványai Istennek gondolták őt – így hangzanak: „Jön, aki erősebb nálam, akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani”. Első szavai az alázat szavai voltak. Az alázat szavai. A legnagyobb ember arról beszél, hogy ő a legutolsó az emberek közt.
És mi, szeretett testvéreim? És mi miről beszélünk? A mi szavaink is az alázat szavai? A mi szavaink is az igazság szavai? Mi is oly tisztelettel beszélünk a másikról, ahogyan Szent János beszélt? A mi szavaink is az alázat szavai?
Mikor a tanítványok megkérdezték Jánostól, aki a megtérésről beszélt, hogy mit kell tenni, hogy hogyan kell élni, János így válaszolt nekik: Akinek köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen. De ne kérdezzük most azt magunktól, hogy mi is megosszuk-e köntösünket, tehát, hogy mindenünket oda tudjuk-e adni testvéreinknek, elég csak azt vizsgálni magunkban, hogy egyáltalán kérdezünk-e, egyáltalán megkérdeztük-e már Istentől, hogy hogyan kell élnünk, hogy az adott pillanatban mit kell cselekednünk?
Krisztusban szeretett testvéreim! Ez a mai nap – Keresztelő Szent János születése – lehet egy újjászületés bennünk is. Ha ma bennünk is megszületik a nagy, de alázatos és igazmondó Szent János, s a mai naptól fogva minden dolgunkban Istent fogjuk előbb kérdezni, hogy hogyan és mit kell tennünk. Mert csak a gőgös, az önfejű, a keménynyakú cselekszik csak saját, s sokszor téves nézete alapján. Az alázatos ember pedig kérdez, mert keresi az igazságot, hogy gondolatai, szavai és tettei is az igazságon és Isten akaratán alapuljanak.
A legnagyobb ember embert meghaladó alázatossága vezéreljen és ösztönözzön minket is.

2011. június 22., szerda

Krisztus Szent Teste és Vére - vigília

Vasárnap arról elmélkedtünk, hogy egy nagy titkot ünneplünk, melyet sosem értünk meg egészen – a Szentháromságot. De erre a mai napra is elgalább annyira érvényesek az elhangzott szavak: titkot ünneplünk. Olyan titkot, melyet föl nem foghatunk, csupán hitünkkel ragadhatunk meg.
Valóban nagy titok, hisz a szentmise elején nem látunk mást, csak kovásztalan kenyeret és bort, s az átváltoztatás után sem látunk mást: ugyancsak kenyeret és bort. Azonban a pap mikor kimondja a legszentebb szavakat „Ez az én testem, mely értetek adatik (...) Ez az én vérem kelyhe“ megváltozik valami. De nem is akármi. Nem a külső tulajdonságai ezeknek az anyagoknak, hanem a lényege. Nem kenyér és bor lesz, hanem Krisztus Teste és Vére. Külsőleg semmi változás, azonban „belül“, a „lényegben“ felfoghatatlan, elképzelhetetlen átalakulás, szaknyelven „átlényegülés”. Mert itt sem, mint sok más helyen sem nem a külső a lényeg, hanem a lényeg, ami belül van.
A már említett szavak annyira szentek és szentségi jellegűek, hogy az Egyház csak a felszentelt szolgáinak engedi kimondani azokat. „Ez az én testem, ez az én vérem”, melyeket a pap mond ki s átváltoztatja a lényeget és „lehozza” az Istent az oltárra, ezeket a szavakat olyan tiszteletben kell tartanotok mindannyitoknak, hogy még eszetekbe se juthasson a pappal együtt kimondani, még halkan sem. Ha van bennetek kellő és mély alázat, bízom benne, hogy nem fogjátok újra meg újra csak úgy a pappal együtt kiejteni ezeket a szent szavakat. Van sok lehetőség és tér a szentmisében, mikor nektek kell szólnotok, válaszolnotok. Azonban az átlényegüléskor, abban a pillanatban, mikor az Isten költözik igazi, valódi és lényegi módon az ostyába, mindannyian /a kóruson, elől, hátul…/ térden állva csendben hallgassunk és figyeljünk.
Nem szabad, hogy mindennapossá, vagy „mindenhetessé” váljon Isten eljövetele és magunkhoz vétele az Oltáriszentségbe és Oltáriszentségben.
Ez a mai sem egy a sok szentmise közül. Ma is különleges alkalom, mikor az Isten jön el hozzánk. A papoknak szól egy tanács, mely figyelmeztet minket arra, milyen komolysággal és milyen áhítattal kell végeznünk minden egyes szentmisét. Ez így szól: „Úgy misézz, mint ha ez lenn az első, s egyben utolsó szentmiséd is.” S alkalmazhatjuk ezt mindannyian magunkra: „Úgy végy részt a szentmisén, mint ha ez lenne az első, s egyben utolsó szentmise az életetben”

Ma délelőtt...

"Énekeljetek az Úrnak új éneket"

...mikor jöttem vissza a templomból, 
ez a kis madárka csicsergett az egyik fán
...s...
gondoltam, megörökítem...
ha a hangját nem is, legalább a képét
:)

2011. június 21., kedd

„Mindaz, amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, ti is tegyétek meg nekik.“ /Mt 7,6. 12-14/

Mindannyiunk számára egyértelműek ezek a szavak, de mégis sokszor ezen a téren is csődöt mondunk.
Sokszor álmodunk szebb világról, vagy talán még tökéleteseről is, ahol minden jó és minden szép, mindenki kedves, szerető...azonban ez itt a földön sosem valósul meg. Emberek vagyunk, kik az áteredő bűn következtében elvesztettük az édeni jó akaratunkat, mely minden téren vezérelt volna minket. Ezért van annyi bűn a világban. Ezért vagyunk mi is bűnös, tökéletlen emberekkel körülvéve – beleértve magunkat is.
A változást azonban nem másokon kell keresni várni és elvárni, hanem mindenekelőtt magunkon. És majd ha én tökéletes leszek, esetleg akkor lehet jogos elvárásom a másikkal szemben, hogy ő is az legyen. De mi sem vagyunk tökéletesek, így sosincs jogunk tökéletességet várni el embertársainktól.
Sose várjunk valamit, hanem adjunk valamit a körülöttünk, velünk élőknek. Adjuk azt, amit mi is a legjobban szeretnénk magunknak.
„Mindaz, amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, 
ti is tegyétek meg nekik.“

2011. június 18., szombat

Szentháromság vasárnapja - templombúcsúnk ünnepe

Történt egyszer, hogy a nagy tudós Szent Ágoston Észak-Afrikában a tengerparton sétálva azon töprengett, hogyan tudná megérteni, megragadni a Szentháromság lényegét. Séta közben meglátott egy kisgyermeket, aki kagylóhéjjal merte a tenger vizét egy gödörbe, amelyet a tengerpart homokjába ásott.
- Hát, te mit csinálsz? - kérdezte Ágoston a gyermeket.
- Áttöltöm a tengert a gödrömbe - válaszolta teljes komolysággal a gyermek, és folytatta tovább a meregetést.
- Gondolod, sikerülni fog? - kérdezte nevetve a szent - Nézd meg, milyen óriási a tenger, a kagylóhéj és a gödör pedig milyen pici.
- Előbb kész leszek, minthogy Te megfejted, amin gondolkodsz - felelte a gyermek, majd eltűnt.
Ez a történet nagyon találóan mutat rá a Szentháromság titkának felfoghatatlanságára. Kedves testvéreim, ma valóban egy olyan ünnepet ünneplünk, melyről alig van halvány fogalmunk. Egy Isten, melyben három személy van? Három, de mégis egy? Emberi ésszel nem sokat fogunk fel, vagy érthetünk meg ebből. De mégis mindannyian egytől egyig hisszük. Hisszük a Szentháromság titkát. Hisz minden egyes nap minden egyes imádságát így kezdjük: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Igaz, lehet, már talán csak szokásból mondjuk ezeket, de lehet, őszinte és teljes hittel valljuk ezt a legszentebb egységet, melynek titulusát templomunk, plébániánk is viseli.
De még ha ez a szent titok elsősorban hitünknek a tárgya, mégis kell, hogy igyekezzünk legalább egy keveset megérteni belőle. Hisz nagy dolgokról keveset is tudni sokat jelent. Próbáljuk meg ezért a mai vasárnapon legalább egy nagyon szűk szemszögből tisztábban látni a lényeget.
Hogyan lehet az, hogy az Atya is Isten, a Fiú is Isten, a Szentlélek is Isten, azonban ők mégsem három, hanem csak egy Isten? Az előbb már idézett Szent Ágoston mégis megpróbálja valamilyen módon szemléltetni, vagy legalább is közelebb hozni e misztérium nyitját. Mint nagyon sokszor, most analógiával igyekszik rámutatni a dolgok lényegére, felhasználva a mindenki számára ismert egyszerű víz hasonlatát. Így gondolkodik:
Ha például azt a kérdést intézik hozzánk, hogy mi a forrás, nem mondhatjuk azt, hogy patak. Mert a forrás forrás. De a patakot sem nevezhetjük forrásnak, mert az patak. Másrészt a forrásból, vagy a patakból merített italt sem hívhatjuk sem pataknak, sem forrásnak – e háromságnak mégiscsak a víz nevet adjuk. És ha megkérdezzük, hogy a forrásban víz van-e, azt a választ kapjuk: víz.  S a patakban is víz van? Igen, víz. És az itallal kapcsolatban sincs ez másképp – az is víz. De mégsem három, hanem csak egy vízről beszélünk. Kedves testvéreim, Szent Ágoston többek között ezzel a hasonlattal szemlélteti, hogy három dolog nem csak egyenként, hanem együttesen is egyetlen név birtokosa lehet. Majdn így fejezi be elmélkedését: így hát ne csodálkozzék senki, és képtelenségnek se tartsa, hogy Istennek mondjuk az Atyát, Istennek a Fiút, Istennek a Szentlelket, de mégsem három istenről beszélünk e Háromságban, hanem egy Istenről és egy lényegről. Úgy gondolom, ez mindannyiunk számára érthető, s így legalább lehet egy kis halvány elképzelésünk hogyan lehet „három az egyben”, hogyan lehet Szentháromság egy Isten.
Ugyancsak Szent Ágoston szavai buzdítsanak minket e mai napon, hogy ne csak higgyük hitünk titkait, hanem amennyire lehetőségünk is van, igyekezzünk megérteni azokat: „Crede ut intelligas; intellige sit eredas” – ami magyar annyit jelent: „Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek”. Hiszek, hogy megértsem, megértem, hogy higgyem. Nem vak buzgón, hanem gondolkodó, hívő emberként.


2011. június 17., péntek

„Ahol a kincsed van, ott van a szíved is” /Mt 6,19-23/

Tudjuk, hogy ezek a szavak „ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön“ nem azt jelentik, hogy ne legyen semmilyen vagyonunk, semmi pénzünk... Hisz sem a vagyon, sem a pénz magában nem rossz dolog. A baj ott kezdődik, ha a földi kincseket előnyben részesítjük a mennyeiekkel szemben.
Ahol a kincsed van, ott van a szíved is” – hallottuk a kulcs mondatot ennek a magyarázására. A szívünk nem lehet másé, csak az Istené. Ami annyit jelent: Nem állhat semmi Isten és én közém. Ha már valami miatt elhagynám a templomot, vagy az imát, vagy a szeretet gyakorlását, akkor az könnyen lehet olyan dolog, melyet a szívem jobban keres. És erre kell vigyáznunk. A szívünk az Istené maradjon. Feltételek és kikötések nélkül.

2011. június 14., kedd

Szeretni ellenségeinket? :O /Mt 5,43-48/


Szerethetek egy olyan embert, aki iránt haragot, sőt, gyűlöletet érzek? Szerethetem-e azt, aki mindig keresztbe tesz nekem? Aki olyan ellenszenves irántam és mindig csak bánt?
Az említett embereket csoportosan az ellenségeinknek is nevezhetjük. A mai Jézusi parancs pedig így szól: szeressétek ellenségeiteket.
Meg tudjuk változtatni parancsból az érzéseinket valaki iránt? Tudjuk, hogy nem. Így logikusan következik, hogy a szeretet nem valami szép érzés, sőt, hogy egyáltalán nem is érzés. A szeretet cselekvés. „Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket.“
Vajon hol vagyok én ezen a téren? Hogyan viszonyulok ellenségeimhez? Tettem már velük egy jó dolgot is? Elmondtam-e legalább egy Miatyánkot is értük?
Látjuk, hogy nagyon is szerethetek egy olyan embert, aki iránt haragot, sőt, gyűlöletet érzek. Szerethetem azt, aki mindig keresztbe tesz nekem. Azt, aki olyan ellenszenves irántam és mindig csak bánt.

2011. június 12., vasárnap

Pünkösdvasárnap

Pünkösdöt ünneplünk, a Szentlélek kiáradásának nagy napját. De már a szentmise elején mondott imákból észrevehettük, hogy ez a mai ünnep nem csak egyfajta emlékezés, nem csak egy kétezer éve történt eseménynek a felelevenítése, hanem ahogy közösen imádkoztunk a könyörgésben: „Istenünk, áraszd ki a Szentlélek ajándékait az egész világra, és töltsd be híveid szívét isteni kegyelmeddel, amellyel egykor elindítottad az evangélium hirdetését.“ Azt kértük Istenünktől, hogy most árassza el a világot ajándékaival, hogy most szálljon ránk a Lélek, hogy már ne azokat az apostolokat erősítse meg, hanem minket itt és most.
Ugyanúgy a zsoltárossal együtt énekeltük: „Áraszd ránk Lelkedet, Istenünk: újítsd meg a föld színét.“ Újra csak nem azt mondtuk, hogy „kiárasztottad Lelkedet“, hanem hogy „most áraszd ki“. Most add nekünk a Szentlelket, mert most van szükségünk rá. Ezzel a mai nappal ugyanis véget ér a húsvéti idő, és folytatódik az évközi idő. Ez biztos hogy jelképes jelentőséggel is bír: az ünnepek után újra jönnek a hétköznapok a maguk bajaival, gondjaival, problémáival...s pontosan a szürke hétköznapok folyamán van a legnagyobb szükségünk a Szentlélek ajándékaira: a bölcsesség és  értelem Lelkére. A jótanács és a tudomány Lelkére. A lelki erősség és a jámborság, valamint az istenfélelem Lelkére. Ajándékok, melyek nélkül az életünk reményvesztett és célt tévesztett, keserű és nincs benne derű, nehéz, melyben nincs segítő, megmentő kéz.
S ha mélyebben elgondolkozunk a Szentlélek hét ajándékán, rájövünk, hogy minden jónak pontosan ezek a forrásai.
Ha nincs meg bennünk az értelem és a bölcsesség Lelke, mindent csak ösztönösen teszünk, helyes gondolkodás nélkül és tudjuk, milyen nagy problémák jönnek azzal elő, ha cselekszünk, de nem gondolkozunk.
Vagy ha gondolkozunk is, de tanácstalanok vagyunk, nem tudunk dönteni, nem tudjuk, melyik lenne a helyes választás… milyen jó lenne ilyenkor valaki, aki mindig jó tanácsot, jó utasítást adna – itt a jó tanács Lelke.
Sok dolgot nem tudunk, nem értünk, mi miért történik úgy vagy amúgy… a tudomány Lelke ebben is tökéletes segítőtársunk.
Krisztusban szeretett testvéreim! Ha valóban eltöprengünk ezeken az ajándékokon és hiszünk az isteni szónak, mely ezeket ígéri nekünk, akkor nem marad más hátra, mint hogy kérjük a Szentlelket. Kérjük, kérjük és kérjük, mert látjuk, milyen nagy szükségünk van rá.
Nem szalaszthatjuk el ezt a lehetőséget, mert a Lélek éppen ma akar minket eltölteni. Kérjük őt és nyissuk a szívünket.
Jöjj, Szentlélek Isten! Töltsd el híveid szívét… töltsd el a mi szívünket!

2011. június 9., csütörtök

Köszönet Szent Efrémnek

Szent Efrém diakónust, mai szentünket nagyon szeretem. Végtelenül hálás vagyok neki, mert sokat segített nekem.
A teológiai főiskolán mikor a záró szakdolgozatomat írtam, nem tudtam mit írni a befejezésbe, zárásként. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi újat hozott a munka, vagy, hogy mit sikerült vele elérnem. Ugyanis a Szentírás bizonyos részeit elemeztem teológiai és főleg zenei szempontból az eredeti, több évszázados gregorián dallamok alapján.
Mikor befejeztem a munkát, egy részből nagyon örültem, hogy sikerült egy kicsit is feltárni és megfogalmazni abból, amit ezek a gyönyörű antifónák magukban foglalnak, másrészt azonban szomorú voltam, mert láttam, mennyi mindent nem írtam le és mennyi minden rejtőzik még azokban a szent szövegekben és dallamokban, azoknak egységében.
De az egyik vasárnap éppen Szent Efrém diákónus magyarázata volt megadva az Egyház által elmélkedésre az olvasmányos imaórában. Itt mintha maga Szent Efrém fogalmazta volna meg az én kérésemre azt, hogy mit jelent valamit felfedezni a Szentírásban és hogy miért jó, ha annyi dolog marad felfedezetlenül.
Miért jó, ha valamit megértünk, és miért nem szabad szomorkodnunk, ha sok mindent nem értünk meg a Szentírásból, kedves testvéreim? Ha valóban kíváncsiak vagyunk rá, hallgassuk meg Szent Efrém magyarázatát. Igaz, elég hosszú, de ha figyelmesen hallgatjuk, egy cseppet sem unalmas. Hallgassuk csak:

"Ki tudna, Uram, egészen belehatolni értelmével csali egyetlen egy kinyilatkoztatott titkodnak is a mélységébe? Több az, amit fel sem fogunk, mint az, amit megértünk, éppúgy, mint amikor egy szomjas ember iszik a forrásból. Mert hiszen a hittudósok tanítása szerint Isten igéjét nagyon sok szempont szerint lehet vizsgálni. Isten az ő igéjét sok színben adta elénk, hogy ki-ki, amit fel tud fogni belőle, azt tanulmányozza. Különféle kincseket rejtett bele igéjébe, hogy mindegyikünk gazdagodjék azzal, amit megtalál benne.
Isten igéje az az élet fája, amely mindegyik ágán áldott gyümölcsével kínál téged, éppúgy, mint az a szikla a pusztában, amelyik úgy nyílt meg, hogy minden oldaláról adta a lelki italt. Ettek a lelki eledelből — mond­ ja az Apostol —, és ittak a lelki italból (l Kor 10, 3-4).
Ha tehát valaki e drága kincsek valamelyikéből részesül, sose higgye, hogy Isten igéjében csak az az érték van, amelyre ő talált rá, hanem inkább tartsa nagy értéknek azt, hogy a benne levő sok kincs közül ezt az egyet is megtalálhatta. Nehogy silánynak és terméketlennek tartsa, és nehogy lenézze Isten igéjét azért, mert ő csak ezt a kis részét ismerte meg, amelyre rátalált, hanem inkább magasztalja Istent az ő igéjének kimeríthetetlen gazdagsága miatt, amit ő felfogni nem is tudhat. Örülj annak, hogy Isten igéje legyőzött téged, és ne szomorkodj amiatt, hogy felülmúlt téged. Aki szomjas, az örül, amikor iszik, és nem búsul azon, hogy nem bírja kiinni az egész forrást. Elégítse ki hát szomjadat a forrás, de a te szomjúságod ki ne merítse az egész forrást. Hiszen ha kielégíti szomjadat a forrás anélkül, hogy teljesen kimerült volna, akkor majd később megszomjazva ismét ihatsz belőle. Viszont ha szomjúságod az egész forrást kimerítette, akkor az is kiszárad, és így e győzelmed a saját károdat okozná.
Adj tehát hálát azért, ami neked jutott belőle, de ne szomorkodj afelett, ami még ott maradt benne oly bőségesen. Amit kaptál, s amire rátaláltál, az a te részed; és ami még benne maradt, az pedig a rád váró örökség. Amit ebben az órában emberi gyarlóságod miatt nem tudtál belőle megkapni, megkaphatod majd máskor, ha hűségesen kitartasz a keresésben. Meg se kíséreld hát oktalanul egyszerre kiinni azt, amit képtelenség egyszerre kiinni; viszont e kicsinységed tudatában abba ne hagyd azt, amit csak lassan, apránként tudsz kortyolgatni."

2011. június 7., kedd

„Én nem maradok tovább itt e világban, ők azonban a világban maradnak“ /Jn 17,1-11/

Szó szerint ugyanazt az evangéliumot olvastatta fel velünk az imént Anyaszentegyházunk, mint az elmúlt vasárnap. S akkor azon elmélkedtünk, hogyan tanulhatunk meg Jézustól imádkozni – csak úgy, ha újra és újra olvassuk az ő imádságát, imádságait és elsajátítjuk azokat.
Lehet, elővettük vasárnap otthon a Szentírásunkat, lehet, nem. Lehet újra olvastuk ezen szentírási részt, lehet, nem...

Én nem maradok tovább itt e világban, ők azonban a világban maradnak“ – mondja rólunk Jézus. S ebben a világban nincs más igazság, nincs más alap, amire támaszkodhatunk. Minden vicc és tévedés nélkül: a Szentírás, az Isten szava az, amivel biztosan a mennybe jutunk. Ha bármi kételyünk, bizonytalanságunk, örömünk, bánatunk van, a Szentírás mindig ad biztos irányt: mit hogyan kell kezelnünk. Vajon használjuk-e? Vajon ott keressük-e a választ kérdéseinkre?

2011. június 6., hétfő

„A Vigasztaló pedig, Akit az Atya nevemben küld, megtanít majd mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.“ /Jn 14,26/

Jézus előre megmondta az apostoloknak, hogy a Getszemáni-kertben, amikor a katonák letartóztatják Őt, mindnyájan elfutnak majd. De még ha a tanítványok el is hagyták Jézust, Ő mégsem maradt egyedül. Az Atya vele volt. És ez az Atyával való szoros szeretetkötelék volt az, ami erőt adott neki, hogy mindig tovább menjen, mígnem át tudta ölelni a keresztet. Nyugodt tudott maradni a viharok idején és el tudta viselni az elképzelhetetlen kínokat a keresztúton és halálban.
Ő megvilágítja az utat, amelyet követnünk kell a saját küzdelmeink és próbatételeink idején. Néha az tűnik természetesnek, hogy egyedül maradunk a küzdelmeinkkel, a fájdalmainkkal és az ürességgel, amely hatalmába kerít. De Isten mindig mellettünk áll. Ő bennünk van. Soha nem vagyunk egyedül.
Ez a mai evangélium jusson eszünkbe, ha valami nehéz helyzetbe kerülünk, s úgy érezzük, egyedül maradtunk. Kérjük, várjuk a Szentlelket többek között azért is, hogy Jézus mindezen szavait eszünkbe jutassa. Hisz a Szentlélekről ígérte Jézus: „A Vigasztaló pedig, Akit az Atya nevemben küld, megtanít majd mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.“ /Jn 14,26/
P. Paul Campbell alapján

2011. június 4., szombat

Húsvét hetedik vasárnapja

Sokszor panaszkodnak az emberek – s talán mi is, hogy nem tudnak imádkozni, nem tudnak jól imádkozni. Igaz, tudunk fejből sok imádságot, el is mondjuk ezeket, de úgy gondolom, mindenki érzi: jobban is lehetne még imádkozni.
Az imádság tudjuk, hogy „beszélgetés az Istennel”.
Mikor egy kisgyermek megszületik, nem tud azonnal beszélni. Nem tudja szavakkal kifejezni sem érzéseit, sem igényeit. Egyszerűen meg kell tanulnia beszélni ahhoz, hogy beilleszkedhessen a társadalomba. E nélkül nem megy. S ha egy más kultúrába, országba kerülünk – ott is nélkülözhetetlen a helyi nyelv ismerése, ami szintén nem egyértelmű adottság, hanem azt is meg kell tanulnunk.
S nincs más ez az Istennel való beszélgetéssel sem. Azt a beszédet is meg kell tanulnunk, mert más az, mint a mi köznyelvünk. Hisz máshogy kell az Istennel, mint az emberekkel.
De vajon ki tudná, ki ismerné jobban az „isteni nyelvet”, mint maga az Isten, Jézus Krisztus. Tőle kell ezért tanulnunk, tőle kell megtanulnunk imádkozni. A mai evangélium pedig kitűnő lehetőséget ad erre, mert hallhattuk azt, hogyan imádkozott Jézus. Hisz így kezdődött: „Jézus az égre emelte tekintetét és így imádkozott.”
Ha valóban meg akarunk tanulni imádkozni, jól imádkozni, olvassuk el otthon újra és újra János evangéliumának 17. fejezetét, s tanuljunk mesterünktől. Vajon tudunk-e ennél a szentmise látogatásnál többet is tenni ezen a vasárnapon, tudunk-e foglalkozni kicsit többet Istennel? Tudunk-e tenni valami újat a tokéletességért, ami többe kerül. Több időbe, fáradságba, esetleg alázatba.
Még ha nem is szoktuk, legalább ezen a mai vasárnapon vegyük le a már talán poros Szentírást a polcról, s elmélkedjünk Jézus imádságán, az ő szavain. Olvassuk újra A János evangélium 17. fejezetét. Tanuljunk, tanuljunk meg jól imádkozni. Isten kérjük, tanítson meg az isteni nyelvre.

2011. június 2., csütörtök

Urunk mennybemenetele

A húsvéti időszak végén vagyunk... eltelt belőle több mint 6 hét, s még 10 nap maradt hátra.
Jézus, feltámadása után 40 napig volt övéivel, tanította őket, vagy ahogy Szent Lukács evangélista írja: „Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: ismételten megjelent nekik, és beszélt Isten országáról” /ApCsel 13/
A mai napon pedig, ahogy hallottuk az olvasmányban, Jézus fölment a mennybe. Talán kicsit, vagy… kicsit nagyon furcsa kimondanunk, hogy Jézus azért ment el, hogy itt maradjon közöttünk. Már az Utolsó vacsorán, szenvedése előtt megígérte, hogy elküldi a Szentlelket, a Vigasztalót, aki majd megvigasztalja őket. Képzeljük el, kedves testvéreim az apostolokat. Mekkora csalódás volt, mikor Jézus szégyenteljesen meghalt a kereszten. Minden reményük szertefoszlott, az egész életük – úgy látták – romokban hevert. De pár nappal ezután Jézus megjelent nekik, s bebizonyította, valóban él. 40 napon keresztül naponta velük volt. Mindent megmagyarázott nekik, mi miért történt. Az apostolok pedig állandóan kérdezgették őt. Sokszor még „hülyeségeket is kérdeztek”. De Jézus mindenre válaszolt, mindent megmagyarázott nekik. Mondhatjuk, hogy csodálatos volt ez alatt a 40 nap alatt Jézussal lenniük. De ma Jézus elment. Fölment a mennybe. Ne is arra gondoljunk, hogy hova ment, hanem arra, hogy elment. Hogy eltűnt a szemük elől. Hogy az a Jézus, akivel addig naponta beszélgettek, elment. De megígérte, hogy velük lesz, még ha nem is látják őt…
Az apostolok látszólag egyedül maradtak… Jézus ígért valamit nekik… olyat, amit nem érzékeltek semmilyen érzékszervvel, tehát nem látták, nem hallották, csupán egy ígéret volt… az apostolok tehát csak reményben éltek, csak hitben éltek…
Krisztusban szeretett testvéreim! Nem vagyunk mi is hasonló, vagy talán pont ugyanilyen helyzetben? Volt időszak, mikor éreztük, hogy Isten velünk van, hogy naponta szól hozzánk, most meg talán semmit sem érzünk e téren? Úgy érezzük, elhagyott… s csak eszünkkel tudjuk, hogy nem hagyott el, még ha nem is látjuk, nem is érezzük őt?
Ha talán igen, akkor kérjük ezen a mai napon az apostolokat, akiket szintén csak Jézus szavai éltettek és öntötték beléjük a reményt, hogy járjanak közben értünk, s kérjék ki számunkra a hit ajándékát. Azokat az apostolokat, akik ismerik ezt a helyzetet, mert ők is voltak hasonló, ha nem ugyanilyen helyzetben. De kövessük is példájukat, ahogy ma olvastuk: minden nap ott voltak a templomban, tehát kitartóan imádkoztak.
Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk. Még ha el is távozik egy időre, vagy más távozik el egy időre, ezzel is azt akarja elősegíteni, hogy ezek a nehézségek által is ne távolabb, hanem közelebb kerüljünk hozzá. Hogy megnövekedjen a hitünk, és így jobban tudjunk rá hagyatkozni. Hogy több legyen bennünk az Isteni, s kevesebb az emberi. Kicsit kevesebb én, és kicsit több Isten.